Hol tart Magyarország?
– 2050-re klímasemlegességet vállaltunk, akár már 2026-tól leállhat a szénalapú energiatermelés Magyarországon. Hol tartunk a megvalósításban?
– A kormány az energiastratégiában világossá tette, hogy bővíteni akarja az atomerőművi és a naperőművi kapacitást, valamint velünk marad a gázüzemű energiatermelés. Egy szénerőművünk van, ez a Mátrai: a kapacitáspótlástól és az előkészítéstől függően reményeink szerint már 2025-ben, de legkésőbb 2030-ban befejeződik a szénalapú energiatermelés Magyarországon. A Mátrai helyére gázerőmű, napelempark és hulladékégető épül. Ebből a háromból ugyanannyi vagy még több energiát állíthatunk elő, mint a mostani szénüzemű erőműben, sokkal környezetbarátabb módon. Ha megtörténik az átállás, ezzel az egyetlen lépéssel viszonylag közel kerülünk az 55 százalékos kibocsátáscsökkentési célhoz. Az 1990-es szinthez képest 32 százalékkal csökkentettük a kibocsátásunkat, miközben 6 olyan uniós tagállam is van, ahol növekedett a kibocsátás, és 11 olyan tagállamot is láthatunk, amelyek kisebb mértékben csökkentették a kibocsátásukat nálunk. Ebben a tekintetben az Európai Unió élmezőnyében vagyunk. Ha tágabban nézzük, a világon 21 olyan ország van – Magyarország ezek közé tartozik –, amely 1990-hez képest úgy csökkentette az emisszióját, hogy közben nőtt a GDP-je. Még szűkebb a kör, ha azt is megnézzük, hogy hány olyan ország van ezek közül, ahol mindeközben az erdőterületek nagysága is nőtt, köztük is ott vagyunk. Az előállított áramunk 70 százaléka már most szén-dioxid-mentes, ennek kétharmadát az atomenergia, egyharmadát a megújuló energiaforrások biztosítják. Paks 2 megépülésével és a naperőművi kapacitás tervek szerinti növelésével 2030-ra az áramtermelés több mint 90 százaléka szén-dioxid-mentes lesz. Könnyebb lenne eljutni a párizsi célokig, ha más országok is itt tartanának.
– A KSH adatai szerint 1990-ben 73 225 ezer tonna volt a bruttó szén-dioxid-kibocsátásunk. 2019-re lecsökkent 49 080 ezer tonnára, de a 2013-as 43 590 ezer tonnához képest ez emelkedés. Biztos, hogy jó úton járunk?
– A közlekedés kibocsátása Magyarországon nagyobb ütemben növekedett, mint az uniós átlag. Ennek jelentős részét az átmenő forgalom teszi ki. A tömegközlekedésben a dízeljárművek cseréje elektromosra valamelyest csökkenti a kibocsátást, de nagy kérdés, hogy mi történik az árufuvarozással: a kamionos szállítás egy részét a vasútra kell terelni, az elektromos meghajtású kamionok hatótávolságának növelése azonban egyelőre komoly kihívás. Az előbb felsoroltakon kívül egyéb fenntarthatósági kérdésekkel is kell foglalkoznunk: Magyarország abban a sajátos helyzetben van, hogy egyszerre kell védműveket építeni a 8-10 évenként levonuló rekordárvizek miatt, ugyanakkor védekezni kell az egyre gyakoribb aszályokkal szemben. Az elmúlt kétszáz évben több mint négyezer kilométernyi védmű épült, ezeket karban kell tartani, meg kell erősíteni, a növekvő árvízszinthez kell igazítani. A Vásárhelyi-terv összes tározója a Tisza mentén még nem épült meg, de óriási összegbe kerül, hogy a folyó vízszintjét egy méterrel csökkenteni tudjuk árvíz idején.
A Homokhátságra vonatkozóan kértem a vízügytől egy összegzést a vízpótlás állásáról. A Homokhátság négy részre van felosztva, más-más geológiai sajátosságokkal és vízpótlási megoldásokkal. Ha a mostani ütem szerint haladunk, és továbbra is rendelkezésre állnak a források – ami legalább 200 milliárd forintot jelent –, akkor öt év múlva a Homokhátság vízpótlását befejezettnek tekinthetjük. Fontos előrelépés a biodiverzitásban, hogy a szomszédos országokkal összefogva létrehoztuk a Mura–Dráva–Duna Bioszféra Rezervátumot, ez csaknem egymillió hektárt érint. A hulladékgyűjtés és -kezelés szabályainak megváltoztatása után a PET-palackok, az alumíniumdobozok és üvegek betétdíjassá válásával a környezeti terhelés csökkenni fog. Ezzel a körforgásos gazdaság kiépítése felé is teszünk egy lépést, hogy a hulladék ne szemét, hanem újrahasznosítható nyersanyag legyen. Az erdősítésről született már döntés, 22 százalékról 27 százalékra növeljük az erdővel borított területek arányát. Bőven van még tennivaló, de ezek jó programok.
– Ahogy említette, a Mátrai Erőmű átalakításával és a naperőművi kapacitás bővítésével a köztes, 2030-as cél elérésének közelébe kerülünk. Nem lenne érdemes további vállalásokat tenni 2030-as céldátummal, hogy 2030 és 2050 között arányosabb terhet jelentsen elérni a klímasemlegességet? Gondolok itt például arra, hogy Glasgow-ban nem csatlakoztunk a metánkibocsátás csökkentéséről szóló egyezményhez.
– A metán sokkal károsabb, mint a szén-dioxid, a csökkentése helyes és kívánatos cél. Ami a vállalásokat illeti: a G20-országok – mi ennek az Európai Unió tagjaként részesei vagyunk – felelnek a világ károsanyag-kibocsátásának 80 százalékáért. Az EU a világ kibocsátásának körülbelül 9 százalékáért felelős. Uniós szinten megfogalmazhatunk ambiciózusabb célokat, növelhetjük akár az 55 százalékos vállalást is, de ha Kína és az Egyesült Államok nem hajt végre hasonló vállalásokat, akkor globális szinten láthatatlan lesz az EU teljesítménye. Ráadásul a forrásátcsoportosítás versenyképesség-romlást hozhat, ebben a pillanatban a nagyhatalmi játéktérbe kerül a kérdés. Párizs óta azon az állásponton vagyok, hogy a G20-ak körében minél hamarabb érdemi megállapodást kell tető alá hozni, írtam is a G20-ak vezetőinek egy levelet, amelyben ezt javasoltam. Ha a G20-ak megállapodnak, akkor a gazdasági versenyképességre vonatkozó aggályok nem érvényesülnek, mert mindenki ugyanazokat a szabályokat, határidőket és csökkentési célokat fogadná el. Ezután a G20-on kívüli országoknak sem lenne más választása, mint követni a technológiai váltást. Csendben tegyük hozzá: Magyarország a világ kibocsátásának 0,13 százalékáért felel, mi rohanhatunk előre, és vállalhatunk ambiciózusabb célokat, de jó, ha tisztában vagyunk a saját lehetőségeinkkel és korlátainkkal.
