– Kiknek ajánlja, hogy ellátogassanak a világtalálkozóra és az ehhez kapcsolódó rendezvényekre, és miért?
– Mindenkinek ajánlom! A látogatási programot úgy készítettük el, hogy az a gyerekeknek is érdekes, izgalmas legyen.
– Úgy tűnik, hogy a magyar társadalomban is egyre inkább tudatosulnak a klímaváltozás veszélyei.
– Az embereket foglalkoztatja a téma, hiszen egyre inkább részévé válik az életüknek. Azt várják, hogy ezekre a kérdésekre megoldást találjanak részben a politikai döntéshozók, részben az üzleti világ. Egyre nyitottabbak arra, hogy személyesen is tegyenek az ügyért, azonban ha ez anyagi áldozattal is jár, akkor már egy kicsit megtorpan a lelkesedés. Bízom abban, hogy ez is változni fog a jövőben.
– Ön szerint mennyire veszélyes, amikor nem szakmai, hanem politikai eszköznek, fegyvernek tekintik a klímavédelem ügyét?
– Annak semmi értelmét nem látom, hogy pusztán politikai jelszavak szintjén vitatkozzunk erről a kérdésről, hogy kit tud nagyobbat mondani, ki tud hangzatosabb vállalást tenni. Különösen furcsának tartom, hogy azon uniós országok közül, amelyek magukat klímabajnokként szeretik a nyilvánosság előtt megjeleníteni, öt tagállam 1990-hez képest nemhogy nem csökkentette, de növelte a szén-dioxid-kibocsátását. És bizony van tíz olyan ország is, amelyik nem tudta a kibocsátását olyan mértékben csökkenteni, mint Magyarország. Ehhez képest időnként hazánk kap kritikát, miközben az említett államok a klímabajnok pózában tetszelegnek. Retorikával, hangzatos jelszavakkal, utcai tüntetésekkel biztos, hogy nem fogjuk a problémákat megoldani.
– Ha már említette az uniót: az Európai Bizottság a fogyasztókra terhelné a környezetvédelem költségét, míg a magyar kormány ugyanezt a vállalatokkal fizettetné meg. Mit gondol erről?
– Óriási vita van erről az unión belül és a tagországok között is. Ha a szennyező fizet elvét következetesen érvényesítették volna az elmúlt negyven évben, akkor most nem lennénk ilyen rossz helyzetben. Az is biztos, hogy minden ilyen döntésnél arról szól a vita, ki fizesse a költséget. A társadalom? Ha igen, közösségként vagy egyénenként? Milyen ütemű legyen az átállás és milyen érdekeket fog sérteni? Hogyan kell a társadalmi, a szociális, a környezeti és a gazdasági szempontokat úgy párosítani, hogy az a lehető legkisebb fájdalommal járjon? Ezek mind reális és racionális felvetések, a megoldások pedig sokkal összetettebbek annál, mintsem hogy jelszavak szintjén beszéljünk róluk.
– Az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen nemrég úgy nyilatkozott, nincs valódi klímavédelem atomenergia nélkül. Szemléletváltásnak lehetünk a tanúi?
– Az én véleményem az, hogy Németország hibás döntés hozott, amikor egy időben akarta bezárni az atom- és szénerőműveit. Az elmúlt években hiába bővítették a szél- és a naperőművi kapacitást, idén kénytelenek voltak szénenergiából fedezni az áram szükségleteiket, vagy a korábbiaknál nagyobb mértékben kellett Franciaországból atomerőművekben megtermelt energiát vásárolniuk. Én azokkal értek egyet, akik azt mondják, hogy atomenergia nélkül – amely esetében a legfontosabb a biztonság – a párizsi célokat nem lehet elérni.
– Mit gondol, mennyire áll jól hazánk saját klímavállalásai megvalósításában?
– Magyarország vállalta és törvényben rögzítette, hogy az ország 2050-re klímasemleges lesz, vagyis csak annyi szén-dioxidot fog kibocsátani, mint amennyit a természetes elnyelők – például az erdők, a gyepek, a talaj – semlegesíteni tudnak. Ez egy jelentős átalakítása a magyar energiarendszernek. Ennek érdekében két új blokk is épül Pakson. A Mátrai Erőműnél a szénalapú áramtermelést befejezzük, azt részben földgáz, részben nap, részben pedig hulladékégetésből származó energiatermeléssel pótoljuk. Folyamatosan bővítjük a naperőművi kapacitást, az elmúlt öt évben minden évben megdupláztuk ezt, a szándék az, hogy a tendencia folytatódjon. 2030-tól csak olyan buszok állhatnak forgalomba, amelyek elektromos meghajtásúak. A főváros és a megyei jogú városok is csatlakoztak az Under 2 mozgalomhoz, vállalva, hogy 2050-re nyolcvan százalékkal fogják csökkenteni a széndioxid-kibocsátásukat, minden városnak külön stratégiája van arra vonatkozóan, hogyan éri el ezt. Én azt gondolom, hogy ha hasonlóan részletesen lebontott programja lesz mindenkinek az Európai Unióban és a világ más részein, akkor sokkal könnyebben fogjuk elérni a közös célt. Magyarország startpozíciója nem rossz, hiszen 1990-hez képest nálunk több mint 32 százalékkal csökkent a szén-dioxid-kibocsátás, ezzel előkelő helyen vagyunk a többi országhoz képest.
– Évek óta a legmodernebb eszközökkel igyekszik felhívni a figyelmet a teremtett világ megóvására. Mit tehet a mindenkori kormányzat és mit tehetünk egyénileg a klímaváltozás hatásainak további enyhítéséért?
– Azt látom, hogy változik a hangulat, a hozzáállás és a megközelítésmód is. A zöldkötvény-kibocsátás révén a pénzügyi piac is reagál a helyzetre. A Magyar Nemzeti Bank kiadott egy kiváló könyvet arról, hogy hogyan lehet a zöldátmenetet megvalósítani, a zöldkötvények révén pedig a finanszírozási oldalt igyekszünk megteremteni. Úgy gondolom, hogy termékeny talajra hullottak ezek a gondolatok az elmúlt években. A polgárok szintjén további szemléletváltásra van szükség, erre a fiatalok részéről különösen nagy a fogékonyság. Ha ehhez az állam megteremti a feltételeket, akkor könnyebben talál egymásra állam és polgár, gondoljunk csak arra, hogy az új hulladékgazdálkodás részeként a PET-palackot, az alumíniumot és az üveget is vissza lehet majd váltani, tehát betétdíjas lesz. Ebben a pillanatban a két szándék találkozik, és mindenki jól jár, de legfőképpen a környezet, mert megóvjuk az újabb és újabb terheléstől.
Kincses Krisztina
