A Szent István-i Intelmekből számos gondolatot érdemes időről időre közös emlékezetünkbe idéznünk. Közöttük azokat a bölcs és előrelátó intelmeket is, amikor első királyunk e szavakkal fordul fiához: „Légy türelmes mindenekhez, nemcsak a hatalmasokhoz, hanem azokhoz, akik nem férnek a hatalomhoz. Azután légy erős, nehogy a szerencse túlságosan felvessen, vagy a balsors letaszítson. Légy alázatos is, hogy Isten felmagasztaljon most és a jövőben. Légy majd mértékletes, hogy mértéken túl senkit se büntess vagy kárhoztass. Légy szelíd, hogy sohase harcolj az igazság ellen. Légy becsületes, hogy szándékosan soha senkit gyalázattal ne illess.”
Honfitársaim!
Történelmünk során gyakran volt szükségünk erre az iránymutatásra. Szent László is ezt követve lett úrrá a belső harcokon. Így sikerült a külső támadások közepette megmentenie az összeomlástól fiatal magyar államunkat. Az egység megteremtése akkor új államalapítással ért fel, és lássunk csodát, hamarosan Európa egyik meghatározó államaként tisztelték Szent László királyságát.
De a történelem újabb erőpróbát tartogatott számunkra. A tatárjárás során a magyar népesség csaknem fele odaveszett. A magyar haderő szétverve, a király elszigetelve, üldözötten, az otthonos táj szétdúlva. Évek múltán mégis gyarapodó falvakat, impozáns királyi udvart, földvárak helyén magasodó kővárakat találunk a romok helyén. Nem egyedül a második honalapítónak is nevezett IV. Béla király érdeme ez. Hanem minden akkor élt magyaré is, akik csaknem a semmiből emelték fel és építették újjá államunkat.
Ám a megpróbáltatásoknak ekkor sem lett vége. A hódító török hadak elleni évszázados küzdelemben nemcsak magunkat, Európát is védtük, akkor is, amikor sokszor magunkra maradtunk a túlerővel szemben. Eljött az idő, amikor Mátyás tündöklő palotája, s vele a magyar állam erősnek látszó építménye újra romokban hevert. Ám e romok ekkor sem váltak kihalt, rideg düledékeivé a hazának. A romokból építőkövet faragtak a magyarok. Hol itt, hol ott, Magyarhon egy-egy szegletében újra emelkedni kezdenek a védfalak, és újra és újra fellobban a remény lángja. Hol előrelátó erdélyi fejedelmek táplálják azt, akik nem adjál fel az újjáépítés, az újraegyesítés álmát. Hol egy-egy végvár – Kőszeg, Drégely, Szigetvár s mennyi még! – golyók lyuggatta falai emelkednek Európa védőbástyáivá.
Amikor pedig sem a kard, sem a diplomácia nem hozta meg a kívánt eredményt, a haza felemelésének újabb módját fedezte fel és vitte sikerre a magyarság. Ám a reformkori polgárosodás programja hiába emelt minket ismét Európa élvonalába, 1848-ban, szabadságharcunk idején újra karddal kellett védelmeznünk magunkat.
