Batthyány Lajos özvegyével országos hírű jótékonysági szervezetet alapított, amelyet a kiegyezés után Erzsébet királyné is fontosnak tartott felkeresni.
Az özvegyek azonban tüntetően távol maradtak a királyné fogadásáról, üzenve a férjeiket kivégeztető császári udvarnak, hogy a megtorlások ügyében nincs mód a feledésre, és nincs mód semmiféle látványpolitizálásra.
És bár a kiegyezés után lehetősége nyílt volna arra, hogy kártérítést kapjon az osztrákok által elrabolt javaiért, Emília asszony nem tartott igényt erre. A kártérítés feltétele ugyanis az volt, hogy járuljon Ferenc József elé audienciára. Ő azonban nem volt hajlandó arra, hogy akár csak egy találkozó erejéig is egy levegőt szívjon a szabadságharcot vérbefojtó és megtorlásokat elrendelő uralkodóval.
Nem véletlen, hogy Damjanich özvegyéről Kossuth is azt írta száműzetésében, hogy ő az, aki „hazám női közt tiszteletemben legmagasabban áll…”
Amikor 1894-ben Kossuth koporsóját a Nemzeti Múzeumban felravatalozták, a tisztelgők elvonulása után az ekkor már 75 éves Emília asszony maga is ellátogatott a ravatalhoz, ahol hosszú perceken át magába mélyedve állt a koporsó mellett. Csak találgathatjuk, mire gondolhatott magában. Talán ekkor búcsúzott el végleg attól a kortól, amely az ő férjéhez hasonló hősöket teremtett…
Emília asszony hatvan évvel élte túl szeretett férje, Damjanich János elvesztését. Egyike volt annak a számtalan nagyszerű magyar nőnek, akik egész életükkel, szerető szívükkel, asszonyi gondoskodásukkal tették lehetővé számunkra, hogy megértsük: a haza szeretete elsősorban egymás szeretetét jelenti.
Ők, a magyar nők, asszonyok, édesanyák azok, akik segítettek és segítenek megérteni, hogy mennyire rólunk, magyarokról, a mi életünkről, a mi közös létezésünkről szól az a mindössze négy egyszerű szóból álló mondat, amit Himnuszunk költője hagyott ránk örökül:
„A haza minden előtt.”
