Tisztelt Polgármester Úr!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Tisztelt Megemlékezők!
Hatalmas lélek lakozott abban a hatalmas személyiségben, akinek emlékművénél állunk. Damjanich János büszke és bátor ember volt. A szabadságharc csatáiban számtalanszor nézett szembe a halállal, és a sorsát beteljesítő kegyetlen és igazságtalan ítéletet is halált megvető bátorsággal fogadta.
1848-as forradalmunk és szabadságharcunk olyan tábornokát tiszteljük személyében, aki minden általa vívott csatában győzelemre tudta vezetni honvédseregünket.
Egy volt azok közül, akik a császári hadsereg tisztjeiként személyes példát mutatva álltak a magyar szabadságért, függetlenségért és polgárosodásért folytatott küzdelem oldalára. Egy azok közül, akikre mindaddig, amíg csak magyar ember él e földön, szabadságunk halhatatlanná lett vértanúiként fogunk emlékezni. Ő is egyike volt azoknak, akik más nép szülötteiként váltak eggyé nemzetünkkel, s életük példájával lettek igazi magyar hazafivá.
Egyike volt annak a tizenhárom férfiúnak, akiknek Haynau dicstelen hóhérsegédei az elrettentés és példastatuálás szándékával Aradon vették el az életét.
Olyan katonaember volt, aki családjáért, hazájáért, becsületéért, hitéért élt, és aki nem félt a haláltól. Aki a bitófa alatt is bátran nézett szembe hóhéraival.
Kínszenvedése hosszú percekig tartott. Mintha még holtában is megpróbálták volna megalázni. A feljegyzések tanúsága szerint Damjanich magasabb volt a neki szánt bitófánál, így miután kirúgták lába alól a zsámolyt, a hóhérsegédek még hosszan rángatták törött lábánál fogva, míg beállt a fulladás és a tábornok szíve megszűnt dobogni szeretteiért és hazájáért.
„A hatalmas lélek nehezen hagyta el a hatalmas testet” – emlékezett vissza Damjanich János kivégzésére a szemtanú református lelkész.
165 évvel ezelőtt az aradi magyar golgotán 13 vértanú adta életét.
Közülük négyen – gyilkosaik kegyelméből – golyó általi halálra ítéltettek. Dessewffy Arisztid, Schweidel József, Kiss Ernő tábornokot és Lázár Vilmos ezredest kivégzőosztag elé állították.
A többieket kisvártatva a szomszédos építkezésről elhordott gerendákból felállított kilenc bitófa elé vezették. Az osztrák származású Pöltenberg Ernő volt az első közülük, akit a hóhér az akasztófa alá szólított. És sorra jöttek szabadságharcunk hős tábornokai…
Illő, hogy rájuk emlékezve minden év október 6-án, mi, kései utódok mindannyian áldó imádság mellett mondjuk el szent neveiket. Török Ignácét, Lahner Györgyét, Knézich Károlyét, Nagy-Sándor Józsefét, Leiningen-Westerburg Károlyét, Aulich Lajosét, Damjanich Jánosét és azét az emberét, akinek végig kellett néznie bajtársai halálát, a Damjanich vezette szolnoki győzelemben is fontos szerepet játszó Vécsey Károly tábornokét.
Tisztelt Honfitársaim, Szolnok Polgárai!
Az örökség, amit e jeles férfiak ránk hagytak, a szabadság, a hűség és a helytállás öröksége.
És bár őket azzal a szándékkal végeztette ki a császári udvar, hogy kiirtsa polgári forradalmunk és függetlenségért vívott szabadságharcunk szellemiségét, ez az örökség nemhogy nem ment veszendőbe, hanem mindörökre a miénk lett.
Hiába fogadkozott a császár teljhatalmú megbízottja, mondván: „Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon. Ha kell, a fejemmel felelek érte, mert gyökerestől irtom ki a gazt.”
És mégis…
Hiába végezték ki honfitársaink százait. Hiába üldöztek ezreket, és hiába toloncoltak annyi magyart a császári börtönökbe, a megfélemlítés terve csúfos kudarcot vallott. Minden másképp lett, mint ahogy a független Magyarország akkori hóhérai eltervezték.
Hőseink áldozatvállalása a szabadság, a függetlenség és a polgárosodás eszméivel együtt mindörökre beégett politikai nemzetünk emlékezetébe.
Mi azóta nem engedünk a 48-ból! Nem engedünk szabadságunknak, független államiságunknak, hazánk polgárosodásának eszméjéből.
