Mindegy, hogy ki, mikor, milyen szándékkal kérdőjelezi meg ezeket az értékeinket. Mindegy, hogy ki gondolja úgy, hogy uralkodhat rajtunk, mert nem egyszer bizonyítottuk már be, hogy ha kell, akár csendes ellenállással, akár okos érdekérvényesítéssel, akár halált megvető bátorsággal, vagy épp évtizedes kitartással, de mindig megtaláljuk a módját, hogy érvényt szerezzünk szabadságvágyunknak. Ez a szabadságszeretet egyik legszebb és legértékesebb ismérve magyarságunknak.
Hiába ölik meg, hiába zárják börtönbe, és hiába taszítják száműzetésbe vagy épp gyilkos magányba legjobbjainkat, a magyarság mégsem enged az őt megillető szabadságból. Ezért Haynau dühöngő terrorja idején hiába végezték ki a magyar polgárosodás első miniszterelnökét, gróf Batthyány Lajost, és hiába kényszerült Kossuth örökös száműzetésbe…
Ha országunk nem is lehetett szabad, mégis mindig megkerestük és meg is találtuk a módját, hogy miként élhetnénk szabad lélekkel a magunk módján.
Így tettek az akkori kor magyarjai is. Mint ahogy így tettek Szolnok, Arad és minden más magyar város és település polgárai. S velük együtt ezt tették az aradi tizenhármak özvegyei, ki-ki a maga útján indulva el a személyes szabadság ösvényén.
Hiszen vértanúink nem csupán hősök voltak. Az aradi vesztőhelyen tizenhárom szerető fiú, szerelmes férfi, aggódó férj, gyermekeiért aggódó apa nézett szembe a halállal… Búcsúleveleik és utolsó szavaik drámai erővel vallanak erről.
Köztük Damjaniché, akinek utolsó imája így szólt:
„Mindenség ura! Hozzád fohászkodom!
Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki.
Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet!
Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké!
Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől!
Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára!
Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.
Áldd meg Aradot!
Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot!
Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom.”
Damjanich ezt az imát feleségének, Emíliának is vigasztalásul szánta. És a fiatalon, alig harminc évesen megözvegyült Emília valóban hitének erejével fogadta sorsát. Hosszú élete során mindvégig hű maradt önmagához és mindahhoz, amiért férje az életét áldozta. Damjanich felesége – akinek javai jelentős részét az osztrák katonák megrabolták és elkobozták – az 1850-es évek elején Láhner tábornok özvegyével és annak kislányával élt Makón.
Nehéz idők jártak akkoriban Magyarországon.
A megtorlásban részt vevő hatóságok mindent megtettek azért, hogy rendszeres zaklatásaikkal az özvegyek életét is lehetetlenné tegyék. De ők nem engedtek sem zsarolásnak, sem megfélemlítésnek.
Miközben kézimunkák készítéséből igyekeztek megteremteni a mindennapi létfenntartás feltételeit, Emília – az ezzel járó kockázatot is vállalva – rendszeresen felkereste a megtorlások áldozatainak jeltelen sírjait, s amint lehetett, emléket állított nekik.
Ő volt az az asszony, aki már az üldöztetés éveiben is minden október 6-án gyászmisét mondatott férje és a vértanúk emlékére. Ő volt az az asszony, aki szorult helyzetében sem segítségért és kegyelemért könyörgött, hanem azt kereste, mit tehetne, kinek segíthetne a saját erejéből. A hatóságokkal dacolva megszervezte a szabadságharc árváinak segítését. Ő volt az, aki özvegyi gyászában is azt tartotta feladatának, hogy tartsa másokban a lelket, hogy reményt és derűt sugározzon környezetére.
Emília asszony jósága, hite és elszántsága sokaknak adott erőt akkoriban.
