Érdemes tudniuk, hogy azt a mesterségbeli tudást, amit Önök képviselnek itt a 21. században, valaha rendkívül nagy elismerés övezte Magyarországon. Egy szakma igazi mesterének lenni épp olyan rang volt, mint akár a tudomány vagy a művészet avatott emberének.
Hogy ez csakugyan így volt, arról az Országházban – az ország házában – járva bárki könnyen megbizonyosodhat. Mert a kupolacsarnokból nyíló tágas terekben és folyosókon nem királyok szobrait látjuk, hanem a hazai mesterségek képviselőiét. 88 ilyen országházi szobor emlékeztet minket arra, hogy mit jelent mesteremberként, becsületes kétkezi munkával hatni, alkotni, gyarapítani egy olyan közösségben, ahol megbecsülik a teljesítményt.
Jó lenne, ha megannyi fölösleges és sehová sem vezető vita napirenden tartása helyett ismét életünk központi témájává válhatna a tudás, a tehetség és a teljesítmény. Hogy olyan világban élhessünk, amelyről Széchenyi István ezt írta Naplójába: „Csak ott mennek a dolgok jól, ahol a szabó, szappanfőző, a cukrász és mindenki más is meg van győződve róla, hogy az ő iparán, az ő üzletén fordul meg az állam sorsa.”
Kívánom, hogy napról napra mind többen érezhessük így széles e hazában.
Önöknek pedig szívből köszönöm, hogy elfogadták meghívásomat.
