A haza bölcse, Deák Ferenc, éppen ezt ismerte fel. A kiegyezés során mi, magyarok lépésről lépésre visszahódítottunk mindent, amit Világoson, Aradon vagy Pest-Budán 1849-ben eltiportak. Életté és valósággá vált mindaz, ami 1849 októberében végleg elveszni látszott. A kiegyezés műve így adta vissza nekünk, magyaroknak 1848-at. Teljes fényében, teljes méltóságában. 1848 értelme nem a trónfosztás volt, hanem Magyarország polgárosodása.
A kiegyezést követő évtizedek országunk soha nem látott gazdasági és kulturális felvirágzását eredményezték. Utak, vasutak, színházak, kórházak, népiskolák épültek. Új iparágak honosodtak meg, és egész városok születtek újjá. Budapest európai nagyvárossá lett. Benne a kontinens első földalatti vasútjával, az Andrássy út palotasorával és a világ egyik legszebb parlamentjével.
Talán meglepő, mégis igaz, hogy a 19. század végére magyar fővárosunk kínálata már Londonéval és Párizséval vetekedett, a magyar kreativitásnak pedig olyan új és új teljesítményei születtek, amelyek korszakos hatással voltak a kor közlekedésére, hírközlésére, gyógyszeriparára.
Az aradi 13-ak mártírhalála, Batthyány és ’48 valamennyi hősének vértanúsága ebben a kiegyezés utáni egyedülálló felemelkedésben, a magyar polgárosodásban nyeri el értelmét.
Abban, hogy nemcsak az a kérdés, igazunk van-e, hanem az is, hogy az igazságból mennyit vagyunk képesek elfogadtatni a bennünket körülvevő világgal. Abban, hogy nem önfeladást jelent a gyászt életerővé, a csatavesztés tanulságait győzelemmé formálni.
Épp ellenkezőleg. Ez a dolgunk. Mert van, amikor halni kell a hazáért, van, amikor élni és tenni érte.
Deák Ferenc is így tett. Tölgyfákkal tisztelgett a vértanúk előtt. És tette, amit kell, hogy győzelemre vigye mindazt, amiért ők az életüket áldozták.
Tisztelt Emlékezők, Honfitársaim!
Október 6-a 163 évvel ezelőtt szombati napra esett. Ma is szombat van. Köszönöm, hogy a mai napon e tölgyfák tövében Önökkel együtt emlékezhettem.
