E tölgyeket pedig, melyekkel Deák állított emléket, erős, élettel teli fákká nevelte az idő. Hiába telt el másfél évszázadnyi idő ültetésük óta, sok közülük ma is él. Ezek a fák dús lomkoronájukkal ma is éppoly büszkén kapaszkodnak az égbe, mint ahogy erős és mély gyökérzetükkel kapaszkodnak kiszakíthatatlanul az anyaföldbe. Ahogy az aradi 13-ak is kiszakíthatatlanok emlékezetünkből.
Tisztelt Hölgyeim, Uraim, kedves Emlékezők!
Rátót legendáriuma szerint Deák az 1860-as években ültette az előttünk álló emlékfákat. Alig több mint egy évtizeddel azután, hogy Haynau kirendelt hóhérai 1849. október 6-án dicstelen feladatukhoz láttak. Hajnali fél hatkor elsőként Lázár Vilmost, Dessewffy Arisztidet, Kiss Ernőt és Schweidel Józsefet vezették a 12 katonából álló kivégzőosztag elé. Őket golyó általi halálra ítélték. Kegyelemből.
Majd jöttek a kötél általi halálra szántak. A 9 magyar honvédtábornokot 6 órakor vezették a bitófák alá. Előbb Poeltenberg Ernő teste rándult utolsót a kötélen, majd Haynau hóhéra Török Ignácot, Láhner Györgyöt, Knezich Károlyt, Nagysándor Józsefet, Leiningen-Westerburg Károlyt, Aulich Lajost, Damjanich Jánost és Vécsey Károlyt küldte a halálba.
A nap, amelyen ez történt, kétszeresen is tragikus számunkra. Nemcsak azért, mert az Aradon vértanúságot szenvedők sorsának beteljesedésével egy mindaddig ismeretlen méretű véres politikai megtorlás vette kezdetét Magyarországon. Hanem azért is, mert ugyanezen a napon egy másik kivégzőosztagot is kivezényeltek.
Ez a kivégzőosztag nem Aradon, hanem a pesti Újépület udvarán sorakozott fel. Azon a helyen, ahol most örökmécses állít emléket gróf Batthyány Lajosnak, Magyarország első, az aradi vértanúkkal egy napon kivégzett miniszterelnökének.
Az aradi 13-ak és az első magyar miniszterelnök vértanúsága azt üzeni több mint másfél évszázad és a jövendő magyarjainak, hogy az áldozatként hullajtott vérből mindig új élet sarjad.
Deák Ferenc itt, Rátóton, a tizenhárom tölgyfa elültetésével azt az üzente számunkra, hogy bármilyen nehéz is, de a gyásznak az élet felé kell fordulnia. A haza bölcsének nagy műve, a kiegyezés is ebből a gondolatból született.
Deák felismerte, hogy számunkra sem Világos, sem Arad, sem a pesti Újépület udvara nem küzdelmeink végső állomása, hanem csak egy-egy fájdalmas, fájdalmasan dicső fejezete annak, ami 1848. március 15-én kezdődött el, és a kiegyezéssel teljesedhet ki.
Miről szól ez a vértanúságban gyökerező kiegyezés? ’48-as eszméink feladásáról? A császári udvar előtti meghátrálásról?
Ellenkezőleg. A kiegyezéshez Bécsnek épp olyan, ha nem nagyobb érdeke fűződött, mint nekünk, magyaroknak.
