Ha a diktatúrák árnyékát mindörökre távol akarjuk tartani kontinensünktől, ezt az egyszerű igazságot érdemes minden nap az emlékezetünkbe idéznünk. Így adhatunk valódi tiszteletet a nácizmus és kommunizmus sok milliónyi ártatlan áldozatának.
Az ő emléküknek tartozunk ezzel, köztük azoknak a nőknek, férfiaknak, fiataloknak és időseknek is, akiket 1956-ban alig karnyújtásnyira tőlünk, itt, a magyar parlament előtti téren lőttek halomra a szocialista diktatúra nevében. Bár az emberek fegyvertelenül érkeztek ide, a szemközti épületben mégis gyilkos torkolattüzek nyíltak.
Vajon bele tudunk-e gondolni a rettenet örökkévalóságnak tűnő pillanataiba?
Pedig az ártatlanul lemészároltaknak nem volt más bűnük, mint hogy olyan magyar emberek voltak, akik szabadságot, emberhez méltó törvényes rendet követeltek.
És vajon milyen szavak volnának alkalmasak annak az aljasságnak a pontos körülírására, ami a gyilkos sortüzek és a politikai okokból futószalagszerűen meghozott halálos ítéletek sorát követően azt is lehetővé tette az 56-os forradalom eltiprása után, hogy egy ártatlan kamasz fiút azért tartsanak börtönben 18 éves koráig, hogy nagykorúságát betöltve felakaszthassák?
Ezt a fiút Mansfeld Péternek hívták.
Ma az ő arca legyen előttünk, amikor a sok milliónyi áldozatra emlékezünk. Mert minden egyes áldozatnak neve, arca, és olyan emberi sorsa volt, ami végül a diktatúrák embertelenségében ért véget.
Azoknak is, akik Auschwitz, azoknak is, akiknek Katyn, és azoknak is, akiknek a Gulag jutott osztályrészül. Azoknak is, akik börtönökben, kényszermunkatáborokban, sortüzekben haltak meg. És azoknak is, akiket a diktatúrák titkosszolgálatai öltek meg titkos módszerekkel és módszerességgel.
Mint ahogy nevük, arcuk, sorsuk van a sok milliónyi áldozat ma is élő szeretteinek is, és mindazoknak a túlélőknek, akik máig magukban hordják a diktatúrák okozta rettenetet.
És ahogy nevük, arcuk volt az áldozatok hóhérainak és gyilkosainak, a diktatúrák elnyomó gépezetét működtető embereknek is.
Amikor tehát az Európai Parlament 2009-es állásfoglalásának megfelelően azt mondjuk, hogy „Európa tragikus múltjának emlékeit életben kell tartani az áldozatoknak való tiszteletadás, a bűnösök elítélése és az igazságos megemlékezésen alapuló megbékélés megalapozása érdekében”, akkor azt is tudnunk kell, hogy a beszédem elején idézett latin mondásnak folytatása is van.
Így szól: az életünk a történelem tanítómestere.
A múlttal való szembesítésnek is ez ad értelmet. Mert mindaz, amiről múltunk kapcsán beszélünk, arról szól valójában, milyenné alakítjuk jelenünket és közös, európai jövendőnket.
Ez a mi felelősségünk.
Köszönöm, hogy megoszthattam Önökkel gondolataimat.
Figyelmük megtisztelő volt számomra.
