– A vacsorát? – ordított az egyik őr. – No, most kiosztjuk a vacsorát. Sorban egyenként menjetek el közöttünk.
A rabok elindultak az ávósok felé és amikor az első elérte őket, a lecsatolt derékszíjukkal végigverték. A szerencsétlen megállt. Az egyik ávós pedig rászólt:
– És hol a köszönet? Köszönd meg szépen a vacsorát!
A félelemtől reszkető ember némán nézett az ávósokra, akik újra végigcsépelték a derékszíjukkal.
– No, köszönd meg a vacsorát! Mondd, felügyelő úr, köszönöm a vacsorát. Meg a verést.
– Köszönöm a vacsorát felügyelő úr, meg a verést – dadogta a társunk.
– No, azért! Jöhet a következő! Köszönd meg a jó vacsorát!
A következő már tudta a leckét. Ahogy megkapta a derékszíj-verést, halkan mondta: „Felügyelő úr, köszönöm a vacsorát!”
– Meg a verést is! – szólt az egyik ávós.
– Meg a verést – hebegte a társunk.
Így vertek végig vagy negyvenünket, amikor az egyik ávós az éppen elébe került rabtól megkérdezte:
– Tudsz-e imádkozni? Milyen vallású vagy?
– Katolikus – szólt a félelemtől reszkető társunk.
– No, akkor térdepelj le és imádkozz. Karácsony este van. Értünk, értetek, a kis Jézusért, mindenkiért. Tedd össze a kezedet!
A társunk térdre ereszkedett, lehajtotta a fejét, összetette a kezét és kezdte: „Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod.” Mondta, mondta az úri imát.
A két ávós röhögött. Az egyikük jót húzott az imádkozó társunk hátára és bíztatta: „Hangosabban!” Az imádkozó ember szót fogadott, hangosabban mondta az imát. És ekkor valahonnan a barakk mélyéből valaki halkan megszólalt, vele mondta az imát. Majd többen és többen csatlakoztak hozzá és néhány percen belül mindenki hangosan mondta. Zúgott az egész barakk. Az ima pedig szállt, szállt a hiányos cserepekkel fedett barakktető, az ég felé. A tető résein beragyogtak a csillagok.”
(Részlet Sztáray Zoltán: Recski karácsony, 1952. című írásából.)
