A természet a tábor nyomait gyorsan eltüntette. A lélek sebei azonban más törvények szerint gyógyulnak. E sebek gyógyításában segít az emlékezés és az emlékeztetés. A fiatalabb nemzedéknek újra és újra el kell mondanunk, hogy a kommunista diktatúra önkényuralmi gépezete a fanatikus gyűlöletre épült. Az elnyomásra, az elfojtásra, az elhallgattatásra. Emlékeznünk kell arra is, hogy a recski táborból való szabadulás 1953-ban nem a szabadságba, hanem egy másik, országnyi lágerba vezetett. A rettegés, a fenyegetettség, a létbizonytalanság a recski tábor bezárása után is a magyar társadalom mindennapi rossz élménye maradt.
Ma is élnek, akik a Recsken történteket relativizálják, ezért újra és újra ki kell mondanunk, hogy a bűnt bűnnek, a bűnösöket bűnösnek, az áldozatokat pedig áldozatnak tekintjük. Ki kell mondanunk azt is, tisztességes embernek az ártatlan áldozatok oldalán a helye.
Tisztelt Hölgyeim, Uraim! Kedves fiatal honfitársaim!
Amit ma a táborból láthatunk: egy barakk, egy őrtorony, egy-egy tárló. Csak jelképes fölidézése annak, ami itt történt. Évről-évre szeptemberben, a tábor felszámolásának évfordulóján itt találkoznak az egykori bajtársak, és mindazok, akiknek fontos a megemlékezés.
A recski láger története ma már könyvekből, filmekből megismerhető. De mindez még mindig nem elég. Nemcsak filmekre, könyvekre, tanulmányokra, hanem még több figyelemre és erőfeszítésre van szükség, hogy Recsk üzenete mindenhova eljusson. Hogy ami itt történt eleven történelmi tapasztalatunkká és önismeretünk részévé váljon. Biztos vagyok abban, hogy a jövőben is érdemes lesz sokaknak ellátogatni ide. Mert az igazi megértéshez az is hozzá tartozik, hogy az ember belélegezze az itteni levegőt. Érezze a sokat látott hegyoldal súlyos sóhajtását.
Nem azért, mintha azt kívánnám, hogy ez az emlékhely valaha is turistalátványossággá váljon. Hanem azért, mert nekünk, magyaroknak ez a hely vált egyik lelki Golgotánkká. Ez a hely közös szenvedéstörténetünk és közös újjászületésünk része. Eleven bizonysága annak, hogy amit akár személyesen, akár közösségként sikerül túlélünk, az erősebbé tesz minket. Ezt az üzenetet küldi a ma élőknek az 1952-es recski karácsony története is. Amely így szól:
„Mély álmukból zörgetés, kiabálás verte fel az embereket. Felgyulladt a villany és a barakk közepén két ávós állt. „Ébresztő, ébresztő, barakkparancsnok állítsa sorba az embereket!” – kiabált egyikük. Ingben-gatyában, mezitláb ugrottak le a vackukról és álltak sorba a rabok.
– Menjetek valamennyien a barakk másik végébe! – ordított az egyik őr.
Felbomlott a sor és a barakk végén ijedten várták az álmukból felvert emberek, mi vár rájuk.
– Barakkparancsnok, miért nem alusznak már az emberek?
A barakkparancsnok magyarázta, majdnem mindenki alszik már, csak néhányan maradtak a kályha mellett, hogy megszárítsák a ruhájukat, meg várták a vacsorát.
