Lövések minden figyelmeztetés nélkül. Döbbenet. Pánik. Kétségbeesés.
Volt, aki a földre vetette magát, volt, aki menekülni próbált. Menekülő emberek zihálása, sebesültek kétségbeesett jajkiáltása, a testekbe csapódó golyók tompa puffanása, halomba lőtt haldoklók jajveszékelése töltötte be a laktanya előtti teret.
Az első géppuskasorozat másfél percig tartott. A mészárlást végrehajtók újratöltötték fegyvereiket.
Sokan próbáltak talpra állni a túlélők közül. Ekkor egy újabb géppuskasortűz indult. A menekülő emberek hátába csapódó golyók a vérengzés folytatását jelezték. A földön fekvők közé kézigránátokat dobtak.
Örökkévalóságnak tűnő újabb másfél perc telt el, mire a golyószórók mind kilőtték a hevederekbe betárazott lőszereket.
Ahol pár perccel ezelőtt még a tömeg egyik fele azt énekelte, „Éljen a magyar szabadság, Éljen a haza”, a másik pedig, hogy „Hazádnak rendületlenűl Légy híve, oh magyar”, ott mindent lőporfüst borított. A földön emberi testek sokasága vérbe fagyva.
A legfiatalabb áldozat alig 15 éves volt. Vele fejlövés végzett.
A legidősebb túl volt élete delén. 56 évesen érte a halálos (tüdő)lövés.
Az áldozatok ártatlan magyar emberek. Volt köztük diák, gyári munkás, könyvelő, kőműves, tűzoltó és rendőr. Volt vízvezeték-szerelő, vasesztergályos és főiskolai hallgató.
Nem feledhetjük el őket.
A gyász, ami azon az 56 évvel ezelőtti pénteki napon családjaikat érte, egész nemzetünké. Az áldozatok testébe fúródó gyilkos lövedékek szabadságszerető nemzetünket sebezték meg.
Ezért kell emlékeznünk rájuk minden évben. Emlékeznünk és emlékeztetnünk, hogy ők mi vagyunk.
Ha látnak minket onnan a túlvilág magasából, ha a felhőkön át letekintenek miránk, tudniuk kell, nem haltak meg hiába. Tudniuk kell, hogy velünk vannak, amikor a Kossuth-nótát, a Himnuszt, vagy épp Szózatunkat énekeljük.
Mint ahogy tudniuk kell azt is, hogy helyettük is befejezzük a mondatot, amit gyilkosaik beléjük fojtottak. Befejezzük a mondatot, mely így szól: „Hazádnak rendületlenűl Légy híve, oh magyar.”
