Szólt a sportszerűségről.
Szólt Baji Balázs gátfutónkról, aki nem sajnálkozott azért, mert nem jutott tovább futamából, hanem odament egy korábbi bajnokhoz, Liu Hszianghoz, felemelte a kezét, jelezve, hogy számára továbbra is ő az igazi bajnok.
Szólt mások tiszteletéről, a kegyeletről.
Arról, hogy Pars Krisztián az ünnep pillanataiban sem feledkezett el egykori edzőjéről, aki már nem élhette meg ezt a sikert, és Németh Pál fényképével tisztelgett a nyilvánosság előtt a dobópápa emlékének.
Szólt az önfeláldozó küzdeni tudásról.
Joó Abigélről, a fiatal cselgáncsozóról, aki fél lábon, sérülten ment fel a tatamira, és vesztes állásból, az utolsó harminc másodpercben fordította a maga javára az eredményt, pedig nem az olimpiai aranyért küzdött.
És szólt a kitartásról.
Szólt Berki Krisztiánról, aki most nincsen körünkben, és aki nem vehetett részt a pekingi olimpián – miért is? Mert „csak” második lett a világbajnokságon! És négy év kitartó munkája kellett ahhoz, hogy elérje azt, amit négy évvel ezelőtt Pekingben nem érhetett el.
Szólt Kökény Rolandról, aki öt centiméterrel maradt le a válogatáson a pekingi olimpiáról, nem tudott részt venni négy évvel ezelőtt a játékokon, és most harminchét évesen nyert egy olyan számban olimpiai bajnokságot, amelyben soha még magyar páros nem nyert.
És szólt Risztov Éváról. Az előbb megsúgtam neki, hogy amikor mi indultunk (ma délután érkeztünk Londonba), és vártuk a repülőgép indulását, 3500 méternél tartott, vezetett már akkor is. Mikor leszálltunk, újságolták, hogy van még egy olimpiai aranyunk. Én nem láthattam tehát a befutót, de mondták, hogy egy karcsapás kellett hozzá. Egy karcsapás egy tíz kilométeres verseny után. És talán most nem leszek indiszkrét, ha azt mondom, hogy azt a karcsapást édesanyja jelenléte segítette.
Köszönöm Önöknek, mindannyiuknak, hogy az elnyert érmeken és pontszerző helyezéseken túl emberi helytállásukkal is dicsőséget szereztek a magyar sportnak és Magyarországnak.
És végezetül hadd mondjak köszönetet valakiknek, akik nincsenek itt, de mindig mindenütt jelen voltak: a magyar szurkolóknak. Azoknak, akik a tévé képernyője előtt a mérkőzéseket nézve, akik a kocsiban ülve, a rádiót hallgatva, vagy éppen a küzdőterem lelátóin buzdították a magyar versenyzőket, a magyar sportolókat, úgyhogy ha megengedik, egy képzeletbeli aranyérmet nekik is átnyújtanék.
Köszönöm szépen, hogy meghallgattak.
