Nem csoda, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy az első kormány tagjait Magyarország polgárai már a múlt század elején itt szerették volna látni: ezen a téren, a Parlament előtt. Mert azokban a 167 évvel ezelőtti napokban ők kilencen – négy arisztokrata és öt köznemes – magukra vállalták a polgári Magyarország alapjainak lerakását.
Szavak helyett tettekből, egymás elleni harc helyett közös munkából. A nézetkülönbségekben is megtalált közös értékekből.
Kiváló szervezőmunkával elkezdték élettel kitölteni a kivívott szabadság kereteit: törvényekkel, új utakkal, új pénzzel, kincstárjeggyel, új közigazgatással, iparszabadsággal, közteherviseléssel, államilag irányított oktatással, nemzetőrséggel, magyar honvédekkel. Mindezt üres kasszából, sérülékeny szabadságban, katonai fenyegetettség közepette, egy iparilag fejletlen országban.
Kilenc habitus, kilencfelé szárnyaló gondolat, de kilenc közös akarat a hazát felemelni. Kilenc művelt, európai tapasztalatokat szerzett, az igazgatásban jártas államférfi, akinek a nemzet volt a társa az alkotásban. Amit létrehoztak, tovább élt a szabadságharcnál. Tovább Világosnál, tovább a modern nemzetállamok 19. századi útkereséseinél. Tovább élt a kiegyezésben, amely a polgári Magyarországot nemcsak remélte, de kitartó, aprólékos munkával, türelemmel, tudással sziklára építette − olyan erősre, amelyet még a 20. század viharai sem tudtak végleg eltörölni.
Mert mi, magyarok minden világégés, minden túlélt diktatúra után tudtuk, hogy hová kell visszatalálnunk, honnan kell újra elindulnunk. Tudtuk, hogy a polgári Magyarország álmából és a nyugatos polgárosodás igényéből semmit sem adhatunk fel. Ezért tértünk vissza mindig a szabadság és a függetlenség eszméjéhez. Az önmagunk erejébe vetett hithez.
Ők kilencen azt üzenik nekünk, ami Jókai Mór szívéből szakadt fel Kossuth ravatalánál: hogy a nemzetnek „csak egy bizonyos jó barátja van: saját maga, s csak egy félelmes ellenfele: saját maga”.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Rajtunk múlik, hogy mihez kezdünk a kapott örökséggel. Hogy folytatjuk-e a polgári Magyarország kiteljesítését életünk minden területén. Minden, ami ehhez szükséges, ma is ugyanúgy megvan, mint a 48-as hősök idejében. Megvan a tehetségünk, az erőnk, a hitünk. Rajtunk múlik, hogy ellenségei leszünk-e önmagunknak, vagy erőt merítünk egymásból és beteljesítjük álmainkat.
- századi céljaink elérésében erős támaszt jelent számunkra, hogy tudjuk, Szent István tettéhez fogható mindaz, amit első felelős kormányunknak köszönhetünk. Mert államalapító királyunk volt az, aki ezredévekre szólóan, egyértelműen és visszavonhatatlanul a nyugati kereszténységbe emelte hazánkat. És az első felelős magyar kormány volt az, amelynek munkája révén hazánk sorsa eggyé vált a nyugatos polgárosodással. E dicső férfiak előtt tisztelegve ezért is jó érzés kimondani, hogy bár sokan és sokszor próbáltak nemzetünk útjába állni, sokan és sokszor igyekeztek megakasztani hazánk nyugatos fejlődését, mi mégis mindig sikerrel küzdöttünk meg azért, hogy elmondhassuk – ahogy az imént Arany János versében hallhattuk –: „vissza nem folyhat az idő árja”, mi, magyarok csakugyan „bennvagyunk a fő sodorban”.
A most újjászületett emlékmű is kiváló példa arra, hogy a jövő és a dicsőség nem a kerékkötőké, hanem az alkotóké. Nem a rombolóké, hanem az építőké. Nem az árulóké, nem az önfeladóké, de a küzdeni tudóké, a közös értékeket őrzőké és továbbadóké. Azoké, akik értik, és pátosz nélkül tudják kimondani e négy szót:
„A haza minden előtt”.
