„Roppant számú hallgatóság”, „fulladásig tömött karzatok” várták a felszólalókat. A közönség soraiban érezhető „remegő várakozás” a szónokra is hatással volt, mert barátai szerint beszéde közben egész testében megremegett. 167 esztendővel ezelőtt éppen ezen a napon, március 3-án Pest megye küldötte a pozsonyi országgyűlésben szólásra emelkedett. Elérkezettnek látta az időt, hogy az alsótábla hónapok óta tartó vívódásai után Magyarország követeléseivel az uralkodó elé álljon. A küldöttet Kossuth Lajosnak hívták.
Tisztelt Miniszterelnök Úr!
Tisztelt Házelnök Úr!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kossuth 1848. március 3-án felirati javaslatot terjesztett elő. 167 évvel ezelőtt, éppen ezen a napon mondta az országgyűlésben zsúfolódó sokaságnak: „emeljük fel politikánkat az események színvonalára”. Azt kérte az őt hallgató képviselőktől, hallják meg az idők szavát, értsék meg a feladatot, és a legfőbb célokért egyesítsék erőiket. Azt kérte, hagyják abba a kicsinyes marakodást, és tegyenek együtt a közjó érdekében.
Két hét sem telt el, és Magyarország megfogadta Kossuth szavait. A magyar emberek felemelték a politikát. Felemelték a meddő vitákból, a széttartó önérdekekből. Felemelték tekintetüket Pozsonyban és Pesten, az országgyűlésben és megannyi egyeztetésen, az utcán és a szalonokban, a kávéházakban és az iparosműhelyekben.
Felemelték a lelküket, és vele Magyarországot. Olyan magasra, ahonnan egy vesztett szabadságharc sem tudta immáron soha többé visszarántani a múltba. A feliratból nyílt követelés, és március 15. után a polgári Magyarország programja lett. Önálló nemzeti kormánnyal, alkotmányértékű áprilisi törvényekkel, közteherviseléssel, az úrbéri viszonyok felszámolásával, örökváltsággal, szabad sajtóval.
Megalakult Magyarország első felelős kormánya.
Kilenc különböző karakterű, de egyaránt elszánt és nagyszerű férfiú. Egy konzervatív birodalmi követ, egy fegyelmezett katona, ketten az Ellenzéki Pártból, egy pártonkívüli nagybirtokos, hárman a liberális ellenzék szószólói és egy centralista.
Batthyány Lajos miniszterelnök,
aki csak felnőttként tanult meg magyarul, és ezért egész életében alaposan megfontolta mondandóját.
Nem volt sem lánglelkű szónok, mint Kossuth, sem csodálatra méltó példakép, mint Széchenyi, csak elkötelezett és tekintélyes ember, aki le tudta csitítani az egymásnak feszülő erőket.
Nem volt forradalmár alkat, de tudott kockázatot vállalni.
Okosan és óvatosan kormányozta a rábízott, sokfelé billenő, viharos vizeken hánykolódó hajót.
A kormányban nem várt azonos nézeteket, de mindenkin számon kérte a rábízott hivatalt.
Határozott és elszánt ember, aki a halál torkából nyugodt lelkiismerettel írhatta feleségének: „sem jobbról, sem balról nem hagytam, hogy visszaéljenek velem”.
Széchenyi István,
a fejlődésre felesküdött gróf.
Bármibe fogott, ott a modern világ hasznos vívmányai szökkentek szárba.
Saját vagyonából áldozott a haza felvirágoztatására.
Fontolva akart haladni: a megújulás belülről növekvő igényével.
Kíméletlen kritikával illette a hangadókat, de elfogadta, hogy „kezet fogva és vállvetve áldozzuk a közjónak életünket”, mert eljött az idő, amikor „hallgatnia kell minden gyűlölségnek, ellenszenvnek és minden becsvágynak”.
Deák Ferenc,
egy tisztafejű, szorgalmas ember, akinek a haza tényleg minden előtt állt.
A saját sorsa, a saját boldogsága előtt.
Soha, élete egyetlen pillanatában sem politizált a saját dicsőségére.
Eredendően hiányzott belőle a becsvágy és a hiúság.
Bármikor kész volt hátrébb lépni.
Az első reformoktól kezdve mindig a jogászi alaposságot, a törvényhez való hűséget tartotta vezérfonalának.
Mindenhez a kiegyenlítés bölcs szándékával fogott, mert őszintén hitte, „csak kezet fogva érhetünk célt”, és csak akkor, ha „a vélemények minden árnyalatának” van képviselője.
