Kossuth Lajos,
aki kimondta, hogy elég volt az apró lépésekből, mert csak az önállóságban nyerhetünk békét, nyugalmat, „bizalmas egyetértést”.
Akiben március 3-án volt annyi lendület és ambíció, hogy átlépjen azon a határon, amelyhez mások csak közelíteni mertek.
Megmutatta, hogy hűséggel a hazának, s nem az uralkodónak tartozunk, és „szívből hű csak a szabad ember lehet”.
Tudta, hogy a szabadságharc nem más, mint tisztító tűz, amelyből egy megerősödött nemzet születhet újjá.
Ő tette a szabadságot és függetlenséget minden magyar ember közös ügyévé.
Szemere Bertalan,
büszke, érzékeny ember, aki tehetséggel pótolta mindazt, amit elszegényedett családja számára megadni nem tudott.
Szorgalmasan és tudatosan képezte magát, hogy okos, művelt és tájékozott legyen.
Egyik minisztertársa szerint „praktikus életbölcsész”, aki mindig „egyezségre” törekedett.
Akiről a bécsi titkosrendőrség is tudta, hogy Kossuth párton belüli ellenfele volt, és hogy kölcsönösen nem kedvelték egymást.
De a munkában mellé állt, vele rendre együttműködött, közös utat jártak.
Aki saját szavai szerint kész volt „egyesülni minden párttal”, amely a sérelmi politika helyett a haza javát szolgálja.
Klauzál Gábor
már képviselőként hirdette, hogy a polgárságot csak a jogok bővítésével lehet megerősíteni.
Aki szerint a szabadság lényege a haladáshoz, a jobb élethez való jog – a nemzet és minden egyes ember számára.
Hitt a „nemzet alkotmányos ösztönében”: hogy ha van szabadság és egyenlő jog, akkor „a nemzet önmagán fog segíteni”.
Őszintén vallotta, hogy a gazdasági felemelkedés alapja csakis a „közegyetértés” lehet.
Azt is tudta, hogy a célok eléréséhez a „pozitív közérzeten” át vezet az út!
Hogy az emberek a bőrükön érezhessék: a szabadság jó, a szabadság értük van.
Esterházy Pál,
a diplomáciában edzett herceg, aki 27 éven át képviselte a birodalom érdekeit a Temze partján.
Akinek minden emberi logika szerint az idők végezetéig az uralkodó körül lett volna a helye, ő mégis úgy találta, hogy „helye a magyar bárkában van.”
A hatalmas birtokaiból élő arisztokrata, aki tudta, hogy Magyarország több tiszteletet és jobb sorsot érdemel.
Aki tudta, hogy az ország jövőjét a nyugatos fejlődés jelenti. Londonban kereskedelmi ügyekkel foglalkozó konzulátust akart, élő gazdasági kapcsolatot az európai országokkal.
Kész volt jó diplomataként közvetíteni, tárgyalni, nézetkülönbségeket elsimítani.
Eötvös József,
bölcsész-tudós íróember. A felsőházi reformerek vezéralakja.
Aki tudta, hogy családi címével felelősséget is örökölt.
Hitt a tárgyalásos megoldásban, pártolta a kiegyezést Béccsel, de hajlandó volt engedményeket tenni a saját meggyőződéséből.
Parlamenti kormányzást szeretett volna, hogy a legjobb gondolatok összeadódjanak, és a közös döntéseket a lefolytatott viták tegyék hitelessé.
Tudta, hogy az első magyar kormány koalíciós természetű, és hogy nem fog benne minden nézet összecsiszolódni.
De érezte, hogy ebben a kilenc emberben a „közbizalom” egyesült a haza javára, s hogy „a cél Magyarország egysége”.
Mindent megtett azért, hogy ez az egység erős oktatási rendszert és több hozzáférhető műveltséget jelentsen.
Mészáros Lázár,
a modernizáció lelkes követe, határozott, nyíltszívű, fegyelmezett, gyakorlatias ember.
Pontosan tudta, hogy hadügyminiszterként „síkos lóra ül”.
Talán a legkényesebb posztot foglalta el: a császári csapatokból magyar honvédelmet kellett faragnia.
Új, hazafias hűséget a régi császári hűség katonai erényéből.
Úgy érezte, hogy amit vállalt, az nem dicsőség vagy érdem, csak „a szolgaság szolgasága”.
De nem riadt meg a feladattól.
Mindvégig hűen szolgálta hazáját.
Ha végigtekintünk történelmünk e nagyszerű alakjain, olyan embereket látunk, akiknek minden személyes vitájuknál fontosabb volt a közbizalom, a közmegegyezés, a hűség, a kézfogás. A kilencféle irányból egyfelé vezetett az út.
