Gyermekek, ifjak, szülők és nagyszülők száz- és százezrei néznek ránk a túlvilágról, és azt kérdezik tőlünk: mindez hogyan történhetett meg? Hogyan történhetett meg Európában, hogy a nácik által megszállt államokból sok millió embert hurcolhattak el az embertelenség haláltáboraiba?
Így történt ez Magyarországon is. A báb nyilaskormány lelkén több százezer honfitársunk lelke szárad. Sohasem feledhetjük el őket. Sohasem feledhetjük el mindazokat, akiket egyetlen okból pusztított el a nemzetiszocialista államgépezet: mert zsidónak születtek.
Ők a honfitársaink voltak.
Gondoljunk rájuk is, amikor himnuszunkat énekeljük. Nemzeti imádságunkat, amelyben ez áll:
„Bújt az üldözött, s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában.”
A nácizmus áldozatainak emlékét megidézve emlékeznünk kell arra is, hogy nekünk, magyaroknak, mindannyiunknak, hányszor, de hányszor kellett ezt a közös traumát megélnünk!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Meggyőződésem, hogy akkor vagyunk méltók Wallenberg és a munkáját segítő, vagy a hozzá hasonlóan cselekvő magyarok emlékéhez, ha mi is azt az utat járjuk, amelyen ők jártak előttünk. Tőlük azt tanulhatjuk meg elsősorban, sorsközösséget kell vállalnunk egymással, hogy ne váljunk sorstalanná. Azt kell erősítenünk, ami összeköt minket. Újra meg újra ki kell mondanunk: senki semmilyen ideológia vagy politikai meggyőződés nevében nem fordulhat honfitársa ellen. Nem kívánhatja annak halálát, sorsának rosszra fordulását, hátrányos megkülönböztetését, politikai nemzetünkből való kirekesztését.
Vigyáznunk kell közös hazánkra.
Az erkölcsös cselekvés parancsa eleven hagyományként él a magyarokban. Ez a hagyomány Wallenberg budapesti tevékenységének sikeréhez is hozzájárult. Ez jutott kifejezésre akkor is, amikor a Szovjetunió széthullása után, majd a balkáni háborúk idején zsidó menekültek százezreinek tranzitországként való befogadása, az „aliyah” támogatása az 1990-es évek elején természetes volt számunkra.
Mint ahogy természetes számunkra az is, hogy úgy tekintsünk a velünk élő kisebbségek tagjaira, mint akiknek saját identitásuk megőrzésében nyújtott teljesítményük magyarságukat is erősíti.
Mert Magyarország államalapító királyunk, Szent István óta befogadó ország. Kultúránkat is a befogadás tette naggyá, miként a magyar nyelv is a befogadás elvét követve vált a világ egyik leggazdagabb nyelvévé.
Szent István ezer éve fiához írt, de nekünk is szóló Intelmeiben ez áll: „az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.”
Ez a mi igazi ezeréves örökségünk. Miként Wallenberg öröksége is közös örökségünk része.
Figyelmük megtisztelő volt számomra.
