Bár megszólítani nem tudjuk, mégis megidézhetjük alakját. Az emberét, akire szemtanúként így emlékezett vissza Somlyó György, a költő és esszéista, aki sajnos már szintén nem lehet közöttünk:
„Ott álltam a Schutzpasszal a kezemben. Sejtelmem sem volt, hogy ez mire való, főleg, hogy tudtam, mire nem való, hiszen az enyém hamisítvány volt.
Emlékszem, fel kellett sorakoznunk és ki kellett lépni azoknak, akiknek van Schutzpasszuk. Én kiléptem.
Akkor ismét felsorakoztattak minket.
Kiderült, hogy elől van egy kis asztalka, ott ül egy csendőr ezredes, mellette pedig egy fiatalember, aki a svéd nagykövetség magyar alkalmazottja volt.
Mindketten egy nagy könyv mögött ültek, amibe mindenki be volt jegyezve, aki érvényes papírral rendelkezett. Én megpróbáltam hátra kerülni ebben a sorban, hogy a hamis Schutzpasszal minél később kerüljek sorra. És ahogy ott nézelődtem, egyszer csak megláttam, hogy az asztal mellett, velünk szemben áll egy rendkívül elegáns ember.
Nagyon furcsa volt az ő kifogástalan eleganciája, makulátlan fekete nadrágja, felöltője, fehér selyemsálja abban a romos, koszos környezetben. Főleg a mi toprongyos, szakadt öltözetünkhöz képest. Nem tudtam elképzelni, hogy ez kicsoda, micsoda, hogy kerül ide, s érdeklődéssel néztem, mit csinál.
Egyszer csak én kerültem sorra. Elvették a papíromat, mint mindenkiét, és elkezdték ellenőrizni, hogy mi szerepel rólam a nagykönyvben. Hát ott bizony nemigen találtak volna semmit, mert hogy hamis papírral rendelkeztem.
De ez az elegáns úriember egyszer csak kivette a csendőr ezredes kezéből az én hamis Schutzpassomat, és úgy tett, mintha alaposan tanulmányozná. Szeme elé emelte, majd nagyon elegánsan és némi utálkozással a hangjában azt mondta: ez az én aláírásom, ezek az adatok rendben vannak, ez a papír érvényes.
Végül a papírt nem a csendőr ezredesnek adta vissza, hanem az én kezembe nyomta. Én meg elkezdtem menni a papírral a kezemben, mert azt láttam, hogy mindenki így tett előttem. Előtte semmit sem hallottam róla, és akkor is csak annyit tudtam, hogy ez az elegáns úriember azt mondja, az ő aláírása szerepel a papíromon.
Az aláírás helyén pedig az állt: Wallenberg.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Több ezer honfitársunk története ez. Azoké, akik a túlélés esélyét kapták meg Wallenbergtől és bátor segítőitől.
Köztük azoktól a honfitársainktól, akik a lelkiismeret parancsát követve a maguk lehetőségei és képességei szerint megtettek mindent, ami megtehető volt a gettók, deportálások és halálgyárak szégyenével, bűnével szemben. Voltak, akik keresztleveleket hamisítottak, voltak, akik menedéket, búvóhelyet adtak, voltak, akik élelemmel segítettek. És voltak, akik saját házasságlevelükkel menekítettek ki másokat a halál torkából.
Gondoljunk rájuk is, amikor Wallenbergre emlékezünk! Gondoljunk rájuk, még akkor is, ha a megannyi igaz történet, a szolidaritás és együvé tartozás megannyi megindító története nem feledteti el velünk az áldozatok arcát!
