Napjainkban új népvándorlásnak lehetünk tanúi. Ezrek és tízezrek kerekednek fel a jobb élet reményében Nyugat-Európa felé. De mi lesz akkor, ha nem a jobb életszínvonal, a biztos munkahely reménye készteti, hanem a megfelelő mennyiségű és minőségű víz hiánya kényszeríti az embereket arra, hogy új „életteret” keressenek?
Az országokon belüli migráció már évek óta velünk élő probléma. A Föld lakosságának 52%-a már ma is városokban él. Egyetlen emberöltő alatt ez 70% fölé fog emelkedni.
Ezeknek az embereknek a letelepülése nemcsak lakhatási, munkahely-teremtési, egészségügyi, szociális, oktatási szempontból jelent már most is kihívást, de súlyos vízellátási és szanitációs kérdéseket is felvet.
Az ENSZ adatai is világosan mutatják a helyzet tragikus voltát. Közel 2 milliárd ember még mindig fertőzött vizet kénytelen naponta fogyasztani. Évente másfél millió ember hal meg hasmenéses betegségben, melynek nagy részét a nem megfelelő minőségű víz, a szanitáció hiánya és a drámai higiéniai helyzet okozza. A kórházi ágyak 50%-át olyan betegek foglalják el, akik a szennyezett víz által terjesztett betegségekben szenvednek.
És itt hadd tegyek fel ismét néhány kérdést.
Mikor ismerjük fel végre, hogy a városi víz és szennyvízgazdálkodás technológiai és szemléleti megújulást kíván? XIX. századi infrastruktúrával és technológiával nem tudjuk a XXI. század kihívásait megoldani.
Nem érkezett-e el az idő a víz- és a szennyvízpiac szabályozásának összekapcsolására? Bízhatja-e ezt a kérdést az állam csupán a piacra, amikor a vízipari beruházások megtérülése jóval rövidebb idejű?
Nem lenne-e célszerű a szanitációs beruházások elmaradásából származó társadalmi károkat is számításba venni, s a finanszírozást ehhez igazítani? Elemzők ugyanis azt írják, hogy össztársadalmi szinten a vízellátásba fektetett egy dollár három dollár hasznot hoz, a szennyvízkezelésbe és -tisztításba befektetett egy dollár pedig ötöt.
Végül: a víz- és szennyvíziparban működő vállalkozásokat még szorosabb technológiai, kutatási, fejlesztési, beruházási együttműködésre kellene ösztönözni.
Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ezekre a kérdésekre Önöknek kell megadniuk a választ. Részben ma, részben a holnapi tanácskozásaik során. Őszintén remélem, hogy a mostani találkozó egy újabb fontos állomás lesz a Párizs felé vezető úton.
Végezetül hadd ajánljam figyelmükbe Gábor Dénes Nobel-díjas tudósunk szavait, aki a következőt mondta: „az ember eddig a természettel küzdött, most pedig a saját természetével kell megküzdenie”.
Gábor Dénes ezt több mint 50 évvel ezelőtt vetette papírra. Köszönöm, hogy meghallgattak.
