Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Önök közül sokan itt lehettek a másfél éve megszervezett Budapesti Víz Világtalálkozón, ahol politikai döntéshozók, a vízügyi szakma jelesei, környezetvédő szervezetek képviselői, a tudomány művelői és a gazdasági élet szereplői együtt gondolkodtak a vízgazdálkodás, vízellátás, vízbázis-védelem, víztisztítás, árvízi védekezés és a közös vízgyűjtők használatával kapcsolatos kérdésekről.
Találkozónk sikerét jelzi, hogy üzeneteink beépültek a fenntartható fejlődésről szóló New York-i tárgyalások vízről szóló eredményeibe, és a Víz Világtanács áprilisban, Dél-Koreában tartandó ülése is hasznosítani tudja a budapesti közös gondolkodás eredményeit. A budapesti találkozó – akárcsak a mostani – csak egy megálló azon az úton, amelynek végcélja – legalábbis ma még így reméljük – Párizs.
Párizsban nemcsak a víz kérdéséről és a szanitációról lesz szó, hanem a klímaváltozás valamennyi következményéről. Kérdések sokaságát kell megválaszolnunk:
Mikor értjük meg végre azt az egyszerű igazságot, hogy a globális felmelegedés okozta változások nemcsak egy amerikaira, egy kínaira, egy európaira jelentenek veszélyt, hanem mindannyiunkra? És nemcsak ránk, emberekre, hanem erdeinkre, vizeinkre, a földön élő állatokra – a legparánnyibbaktól a legnagyobbakig.
Mikor értjük meg végre, hogy csak közös cselekvéssel juthatunk ki a bajból? Az egymásra mutogatás, a múltba forduló vádaskodás semmit sem segít.
Mikor tudatosul bennünk: hogyha évente jóval több erőforrást használunk fel, mint amennyit a természet pótolni képes – márpedig ma ez a helyzet –, akkor saját és gyermekeink jövőjét sodorjuk veszélybe? Népiesen szólva: magunk alatt vágjuk a fát.
Mikor értjük meg, hogy kevesebb önhittséggel, gőggel, önzéssel, túlzó magabiztossággal kellene a természet felé fordulnunk? Sokkal több szerénységre, alázatra, türelemre és visszafogottságra lenne szükség. Elvégre nem a természetnek van szüksége ránk, emberekre – ő jól elvan nélkülünk –, hanem nekünk van szükségünk rá. Tiszta levegőre, tiszta vízre, jó minőségű termőtalajra.
Igaza volt Barack Obama elnöknek, amikor azt mondta, mi vagyunk az első nemzedék, amelyik már a bőrén érzi a klímaváltozás következményeit, és mi vagyunk az utolsók, akiknek még adott a lehetőség, hogy tegyenek ellene.
Davosban Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár sem véletlenül nyilvánította a globális cselekvés évének az idei esztendőt. Olyan döntések előtt állunk, amelyek meghatározhatják az elkövetkező 20-30 év fejlődési irányát, és legalább két bennünket követő generáció esélyeit.
Közös döntéseinktől és cselekedeteinktől függ, hogy elegendő tiszta víz áll-e majd utódaink rendelkezésére, élhető lesz-e a klíma a Földön az emberiség számára, élhetőek lesznek-e a településeink; lesz-e valódi fejlődés, meg tudjuk-e teremteni a társadalom és a természeti környezet harmóniáját, gazdasági fejlődésünk fenntarthatóságát.
De kanyarodjunk vissza a víz kérdéséhez, hiszen a teremben zömmel olyanok ülnek, akik ezzel a témával foglalkoznak.
A laikusok közül kevesen tudják, hogy a klímaváltozás hatásainak 80 %-a vízzel összefüggő katasztrófa. Rekordokat döntő árvizek egyhelyütt, vízhiány, elsivatagosodás másutt. A vízkörforgás felgyorsulása következtében ma már helyenként nem felhők, hanem „vízfolyamok” vannak felettünk, amiből aztán özönvízszerű esők keletkeznek. A tengerek vízszintemelkedése elkezdődött. Vannak, akik már érzik ennek hatásait, és vannak, akik még csak a felkészülésnél tartanak.
Mindenesetre nem sci-fi, hanem közeli valóság, hogy Londont hatalmas tengeri mozgó gáttal kell védeni, és Velencét is csak ez mentheti meg. Vietnamban 500 km hosszú tengeri védművet emelnek, hogy el ne öntse a tenger a rizsföldeket. Hollandiában a gátrendszer magasításának számításai készülnek, Skóciában hosszú tengerparti szakaszok fognak eltűnni nemsokára. A Bangladesben pusztító tájfunok pedig immár minden évben azt a kérdést vetik föl brutális erővel, hogy a kiöntő tengervíz hány százezer ember földjét, termését és életét teszi tönkre.
