Tisztelt Professzor Asszony!
Ön a szakterületén, a generatív nyelvészetben és a mondattanban keresi a nyelvek közötti hasonlóságot, és
vizsgálja az egyéni nyelvhasználó lehetőségeit.
Ám az egyezések és a változatok világából rendre visszavisz minket az elsődleges, a nemzetet egybefogó kulturális tradíciónkhoz. Anyanyelvünkhöz, amely végső soron egyediségünk legfontosabb záloga.
Anyanyelvünk állapotáról című könyvében Ön azt írja: „A magyar nemzet határokon átívelő egységét ma elsősorban a közös nyelv, s az általa megtestesített közös kultúra tartja fenn. (…) A magyar nyelv tehát a nemzet egységének, szuverenitásának szimbóluma és megtestesítője; nyelvünk állapota a nemzet állapotának kifejezője; nyelvünk jövője nemzetünk jövője is.”
Aki járt már határainkon túli magyar közösségekben, megtapasztalhatta e szavak életbevágó jelentését.
Mi több, elég csak a közbeszédet figyelnünk, és azonnal képet kapunk érvelni tudásunk, meghallgató és értelmező képességünk állapotáról.
Professzor asszony imént idézett mondatát folytathatnánk is: a tudomány jövője éppígy nemzetünk jövője.
Tisztelt Professzor Asszony!
Köszönettel tartozunk Önnek, hogy munkájával, szaktekintélyével, eredményeivel nemcsak jelen van a nemzetközi tudományos életben, de közös anyanyelvünket is a nyelvek feletti nyelvkutatás témájává teszi.
Önnek köszönhetően világszerte olvassák a magyar példamondatokat, elemzik a magyar mondatszerkezetet, látják és értékelik szórendünk és gondolkodásmódunk szabadságát és korlátozó törvényszerűségeit.
„Mi fölséges, édes érzés lesz, ha minden választékok leomolván, az ember az embert embernek nézi” – írta egykor e díj névadója, Bolyai János.
Ön, Professzor Asszony, azon legkiválóbbak közé tartozik, akik – bármit is kutatnak – díjaik és főként érdemeik révén a megértésért és a „választékok”, a válaszfalak leomlásáért dolgoznak.
Valamennyi honfitársam nevében köszönöm. Szívből gratulálok Önnek!
