A veszprémi piaristáktól a jogi egyetemre vezetett az útja. A vallását gyakorló fiatalembernek a tudományos pályára való felkészüléshez másoknál jóval többet kellett teljesítenie. Ám a nehéz pillanatokban is mindig megvédte őt az az erkölcsi tartás, amit a kis Veszprém megyei falu és a szülői ház lelki öröksége táplált.
Mádl Ferenc sosem a hatalommal, mindig a tudománnyal és az emberrel szemben volt alázatos. Hivalkodás nélküli hite biztos iránytű volt számára. Életútjával, sikereivel joggal büszkélkedhetett volna, mégsem tette, noha pontosan tisztában volt értékeivel. És tudta azt is, hogy képességeit, eredményeit végső soron nemcsak önmagának köszönheti: mindez kegyelem. Önérzete erre a szerénységre épült.
A tudósnak járó tiszteletet és elismerést megkapta társaitól és tanítványaitól, az ország nyilvánossága előtt igazán ismertté azonban közéleti feladatvállalása tette. Miként Kölcseynek „haza és haladás”, neki feladat és vállalás jelentette a közéletet, a közéleti szerepvállalást.
Mádl Ferenc azt vallotta: hatalmat adni csak annak szabad, akinek az teher, aki inkább menekülne tőle. Politikai szerepre soha nem készült, és talán ez tette őt igazi politikussá, a köz, a közösség szolgálójává. Egy különleges történelmi pillanat kényszere hozta magával Antall József felkérését a kormányban való szerepvállalásra. Tudta, nem térhet ki a feladat elől az, aki egész életét szolgálatnak tekinti.
A szívének, szellemének oly kedves és roppant sikeres tudományos munkától, külföldi egyetemeken is elismert, nagyra becsült egyetemi tanári feladatai köréből szakította ki a kormányzati szerepvállalás.
Bizony, nem akármilyen feladatokat kapott: az alapjaiban átalakuló Magyarországon a privatizáció jogi kereteinek kidolgozása, a demokrácia szimbólumává vált bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer ügyének nemzetközi jogi kezelése, a független akadémiát újrateremtő, a felsőoktatást megerősítő törvények megalkotása, a Nemzeti Alaptanterv kialakítása, az egyházi iskolarendszer újjáépítése, hogy csak a legfontosabbakat emeljük ki.
Mádl Ferenc nem volt konfrontatív alkat, mégis, utólag látjuk, mennyit kellett ütköznie. Elvei, tudása, embersége szerint. Felelősségérzete azonban sosem engedte, hogy konfliktusaival a nyilvánosságot traktálja.
Úgy gondolta: nem az számít, mit akarok, hanem hogy mit tudok megtenni. Ha a nyilvános politika hátterében zajló folyamatokról kérdezték, igazi jogászként, de azért némi iróniával, többnyire azt válaszolta: „Csak az számít, ami a Magyar Közlönyben megjelent”. Úgy gondolta: mindegy, ki mit érzett, gondolt, vagy mit szeretett volna, a történelmet a tények alakítják, nem a megvalósulatlan álmok. A szigorú tudós, a biztos erkölcsi alapokon álló, mégis pragmatikus politikus szilárd álláspontja ez. Azé a politikusé, aki a feladatot s a vállalást látja.
