„Apám, anyám, tízéves Alfonz öcsém és én ültünk föl a teherautóra, és fogalmunk sem volt, hová megyünk.”
Tisztelt Megemlékezők!
Sem azt, hogy hová, sem azt, hogy miért.
Egy dunabogdányi fiú nem értette. Nem volt rajta mit megérteni.
Miért is kellett elmenni onnan, ahová nemzedékek kemény munkája kötötte a családot? Miért lett hirtelen idegen, akinek az ősei századok óta éltek ugyanabban a közösségben? Miért kellett elhagyni a hazát, amit magukénak éreztek? Miért fosztották meg őket mindenüktől?
A második világháború végén a fegyverek elhallgattak ugyan, de a béke súlyos vámot szedett. Magyarország veszteségeit újabbak tetézték. Ismét olyan embereket bélyegeztek meg, akik bűnt nem követtek el. Árulóknak neveztek olyanokat, akik magyar hazafiként harcoltak a polgárosodásért vívott szabadságküzdelmeinkben, és akikre mindig számíthattunk az országépítésben. Ahogy egy dunabogdányi sváb ember fogalmazott: az ősei „mindig magyarok voltak és magyarok is kívántak maradni”.
Amikor az állam lemondott sok ezer németajkú honfitársunkról, Magyarország a saját eleven húsából vágott ki egy darabot. A kitelepítés olyan útra vitt, amely a szabadság szisztematikus leépítésén keresztül a polgári értékek felszámolásához vezetett.
Ezt a sebet sosem sikerült igazán begyógyítani. Az ország nem heverte ki a veszteséget, amit egy sok-sok értéket termő, békés együttélés megbontása okozott.
Sok vidékről szinte teljesen eltűnt a németajkú közösség. Ahol még maradtak, vagy ahová idővel visszatértek, ott sem lehetett mindent ugyanúgy folytatni.
„…szüleim évekig a törvényen kívüliség állapotában éltek” – meséli egy dunabogdányi asszony, aki kisgyermek volt még akkor, de az elhallgatás évei belé is mélyre ültették a bizonytalanságot, a félelmet és az igazságtalanság miatti bánatot.
Ezért nekünk, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ennyi évtized távlatából is fontos feladatunk van. Ki kell mondanunk, hogy aki származási alapon különbséget tesz magyar és magyar között, az az egész nemzetet tagadja meg.
„Fáj, vérzik és a szégyenkezéstől szinte összeroppan az embertársakkal együtt érző, a felebaráti szeretetet gyakorló ember szíve!” – írta a kitelepítések ellen tiltakozó körlevelében Mindszenty József hercegprímás. És ahogy vele hajtunk fejet a szenvedők előtt, vele valljuk, hogy senkit sem lehet faji vagy vallási alapon „kollektíve űzött emberüldözéssel” büntetni.
Január 19-éhez kötődően Dunabogdányban – mint megannyi más településen – fájdalommal gondolunk a megalázottakra, a jogfosztottakra, az elüldözöttekre, és tisztelettel mindazokra, akik a megpróbáltatásokban is hűségesek maradtak.
Áder János