„Jankovics Marcell rajzai, rajzfilmjei vagy a szimbólumokról, szokásokról írott könyvei segítenek minket, hogy felélesztve magunkban az ösztönös készséget, ne csak nézzünk, lássunk is, tudjuk olvasni a jeleket, és értelmezni a képeket” – mondta Áder János a Nemzeti Kulturális Támogatáskezelő Jankovics Marcell munkáit ünneplő rendezvényén. A Magyar Népmesék sorozat népszerűségét felidézve pedig úgy fogalmazott, hogy „még a mai gyerekek, a 21. század magyar csemetéi is ezekkel a mesékkel tanulnak megmenekülni a sötét erdőből, legkisebb királyfiként, királylányként a nagyobbak és erősebbek fölé kerekedni, (…) megmenekülni a sötét erdőből, álmodni, leleményesnek lenni, vágyakozni, a félelmet legyőzni.”
Az esemény apropóját az adta, hogy a közelmúltban posztumusz napvilágot láttak Jankovics Marcell utolsó, kiadásra szánt munkái: a Jelképek és jelentések a Bibliában elkészült három kötete és a Jeles napok című könyv. Az ünnepélyes alkalmon, ahol a volt köztársasági elnök a Kossuth-díjas rajzfilmes, író és filmrendező életművét, hatását méltatta, levetítették azt a dokumentumfilmet is, ami az év elején Rómában, a Szentév kiemelt eseményeként megvalósult, nagysikerű Jankovics-tárlatról készült.
Kép: Figuli Judit
Az alábbiakban Áder János beszédét teljes terjedelmében közöljük.
„Sok évvel ezelőtt egy interjúban Jankovics Marcell megjegyezte, hogy a nyilvánosságban megszólalók mintha elfelejtettek volna magyarul.
Talán a felszínesség, olykor a tudatlanság, esetleg rossz megszokás állhat a háttérben – mondta.
De tagadhatatlan, hogy a napi sietségben, igénytelenségben vagy a nagyotmondás darálójában ott horzsolódik, őrlődik édes anyanyelvünk.
Törnek a szavak, torzulnak a jelentések.
Hígul a mondanivaló.
Példát is hozott rá, hogy mire gondolt.
Naponta széltében hosszában hallani, hogy valaki „cáfol” valamit. (A bokszoló cáfolta, hogy doppingolt volna. A színésznő cáfolta a pletykákat.)
Jankovics Marcell a példákat idézve érezhető dúltsággal jegyezte meg, hogy ezt a szót szinte kivétel nélkül helytelenül használják.
Amit ugyanis az idézett nyilatkozók tesznek, az bizony „tagadás”.
És nem „cáfolat”.
Aki cáfol, az hitelt érdemlő módon, bizonyítékkal megtámasztva valaminek a fordítottját tudja igazolni.
Aki tagad, az csak az ellenkezőjét mondja.
A szava lehet igaz, vagy hazug.
A mi dolgunk, hogy elhisszük-e neki, vagy sem.
Az egyszeri hallgató könnyen legyinthet: ó, hát a kettő majdnem ugyanaz.
És végső soron nem mindegy?
Tisztelt Éva asszony! Kedves Éva! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Jankovics Marcellnek sosem volt mindegy.
Neki számított a tűpontos fogalmazás.
Ahogy számított a minden egyes képkockára nagy műgonddal, egyesével odarajzolt vonal, odafestett szín.
Ma, amikor Rá emlékezünk, amikor vatikáni kiállítása sikerének örülünk, és a Bibliáról szóló könyvét ünnepeljük, illő felidéznünk Jankovics Marcell művészi látásmódját és hitvallását.
Azt az alkotó igényességet, amelyben sosem volt mindegy sem a kimondott vagy leírt szavak, sem a képek jelentése.
Utolsó nagyszabású munkáját, a Biblia gazdag szövegében jelképek után kutató sorozatát, sajnos, már csak elkezdeni tudta.
Az eredmény így is három tekintélyes, csodaszép kötet lett, amit büszkén tartunk ma a kezünkben.
Felütve a könyvet, a Jankovics Marcellre oly jellemző mondatokat találunk.
Például ezt:
„A nyelv ösztönösen fején találja a szöget.”
Jankovics Marcell célja az ösztönösség kutatása volt.
A Bibliától az irodalmi művekig, mindenben az összefüggéseket kereste.
A kozmikus titkot, az emelkedettet, a magvas gondolatot.
A mélységet, a tudat alattit, ami felszín feletti formákban, jelképekben talál kifejezést – mondhatni: fején találja a szöget.
Mindazt, ami közös pont a vallásban és a népművészetben, a természeti népek tudásában és a földművelő ember tapasztalatában.
A Napot, a Holdat, a Földet.
A tüzet, a vizet, a számokat.
Az igazat és a hamisat.
A Magyar népmesékkel kapcsolatban eleinte kétségei voltak, hogy az ösztönös nevelés legszebb eszközét, a szóbeli mesélés műfaját szabad-e egyáltalán illusztrálni.
Szabad-e kilépni vele a személyes térből?
Szabad-e a minden mesélő ajkán, egyedi módon változó szövegeket ily módon végessé, véglegessé tenni?
Szabad-e megjeleníteni, képpé fogalmazni, valamennyire mindenképp kivéve belőle a puszta hallgatással működésbe lépő fantáziát?
Kérdések, majd a felismerés: ha ő nem teszi meg, a 20. század gyermekeinek talán már senki sem fogja elmondani a Király kis Miklóst és Az égig érő paszulyt.
Kisebb kockázat újraalkotni a műfajt, mint hagyni örökre elveszni.
És mint annyiszor máskor, ezúttal is igaza volt.
A Magyar népmesék világa pont annyira ábrázolt, hogy még bőven hagyott helyet a képzeletnek.
Még a mai gyerekek, a 21. század magyar csemetéi is ezekkel a mesékkel tanulnak megmenekülni a sötét erdőből, legkisebb királyfiként, királylányként a nagyobbak és erősebbek fölé kerekedni.
Ezekkel a mesékkel tanulnak megmenekülni a sötét erdőből, álmodni, leleményesnek lenni, vágyakozni, a félelmet legyőzni.
(Jankovics Marcell, már túl a hetvenen, elámult, amikor egy apró óvodás legényke megkérdezte tőle, vajon csókolózott-e már.
Pedig mi sem természetesebb, hogy aki a Csillagszemű juhászt vagy A rókaszemű menyecskét vitte filmre, mindent tud az életnek nevezett, Üveghegyen és Óperenciás tengeren át vezető kalandról.
Tehát nyilvánvalóan mindent tud a szerelemről is.)
Igen, kedves barátaim, Jankovics Marcell rajzai, rajzfilmjei vagy a szimbólumokról, szokásokról írott könyvei segítenek minket, hogy felélesztve magunkban az ösztönös készséget, ne csak nézzünk, lássunk is, tudjuk olvasni a jeleket, és értelmezni a képeket.
Hogy értsük a Fehérlófiát és Az ember tragédiáját.
Jankovics Marcell művészetében az ösztönösség tökéletes harmóniában volt a tudatos alkotóval.
Az ősi közösségélmény az egyedi kreativitással.
A kozmikus a földbe gyökerezettel.
A nemzeti összetartozás az egyetemes jóval.
A történelmi a kortárssal.
A vallás a mitológiával.
A mese a valósággal.
A magasztos a derűvel.
A rajzfilm műfajával olyan kifejezési formát választott, amely felemelő és tanító, miközben közérthető és népszerű.
Úgy közvetít értéket, hogy igazából „csak” mesél.
Kompromisszumok nélkül, őszintén és magával ragadón.
Úgy mutat távlatot, hogy egészen közel hajol.
Úgy beszél akár a Természetfelettiről, hogy tökéletesen emberi.
A teremtéstörténettel kapcsolatban most megjelent bibliás könyvében Jankovics Marcell azt írja:
„minden élőlény, a kovamoszattól kezdve az emberig bezárólag a fényt keresi”.
Mi pedig tudjuk, hogy a rajzfilmben Ő rátalált arra az eszközre, amellyel nemcsak a fényt kereső ember küzdelmeit tudta elmesélni, de mindezt a fénnyel tudta megfesteni.
A hőskorban kezdett, amikor egy animációs film évekig készült.
Lassú, precíz munkával, emberi kéz által, mozdulatról mozdulatra, aztán fénnyel kivetítve.
Amikor harminc évesen, Petőfi születésének 150. évfordulójára elkészíthette a magyar filmtörténet első egész estés animációs filmjét, irányításával formanyelv-teremtő alkotás született.
Jankovics Marcell olyan vonalrendszert talált ki, amely elbírta, hogy a sokezer képkockát sokan, sokféleképp rajzolják, az eredmény mégis a műhöz méltóan költői lett.
A János vitézzel olyan látványvilág jött létre, amely nem nyomja el, nem teszi zárójelbe az irodalmi művet, amelyből készült.
Ellenkezőleg.
A rajzfilm mindent megtett azért, hogy Petőfi elbeszélő költeménye a mindenkori nézők szemében örökre megőrizze frissességét, izgalmasságát.
És az eredeti szövegre való rácsodálkozás nemzedékeken keresztül, sose menjen ki a divatból.
Tisztelt Egybegyűltek!
Jankovics Marcelltől az idők során jópáran megkérdezték: miért olyan óriási János vitéz huszárcsizmája.
És Ő mindannyiszor türelmesen elmagyarázta, hogy ez nem egy öncélú vagy félresikerült elnagyolás.
Hanem szándékos nézet.
Jancsi figuráját tudatosan ábrázolta alulról, földközeli szemszögből.
Mint egy hegyet, amely a biztos alapból az égbe nyúlik.
Olyan embernek akarta mutatni, akinek (idézem):
„felhőben a feje, de két lábbal a földön áll”.
És a következő évtizedekben Jankovics Marcell figurái kicsit mindig ilyenek voltak.
Földön járók és égbe törők.
Kalandozók, menekülők, de mindig visszatérők.
Bibliai, mesei és mondai hősök.
Örökké küzdők.
Sisyphus, Fehérlófia, János vitéz, Toldi, Ádám Az ember tragédiájából.
Sorsukban (ahogy Jankovics Marcell fogalmazta):
„…a drámai vétség, s ennek folyományaként az alászállás evilági poklokra a jellemfejlődés feltétele”.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Alig néhány hónapja, január közepén ezek közül a pokoljáró, mennybe vágyó hősök közül többen is hetekre beköltöztek a vatikáni Kancellária épületének díszes falai közé.
Elsőre szokatlan lehetett nekik a reneszánsz palota, de nagyon hamar otthon érezték magukat Rómában.
Miért?
Mert Jankovics Marcell munkáiban az is végtelenül egyetemes, ami a leginkább magyar.
Sok éve már, hogy alkotásaival újabb és újabb generációt hív párbeszédre, gondolkodásra
Közben olyan nyelven szól, amit a magyarul nem tudók is megérthetnek.
Rómában, az idei Szentév egyik legelső magyar eseményén bebizonyosodott, hogy „a remény zarándokai” között ott ballagunk mi, magyarok is.
Az emberiség nagy zarándokközösségében a kultúránkkal, a művészetünkkel, többek között Jankovics Marcellel tudunk szólni más nemzetek gyermekeihez.
És érteni fogják.
Mert szerethető, mert igaz, mert szép.
És valahogy a közös, ősi tudásunk mélyéről ismerős is.
Ugyanúgy, ahogy a Biblia ismerős lehet bárkinek – akár hívő, vagy látszólag hitetlen.
Mert a Biblia nemcsak az Istenről, hanem az úton lévő, a földtől az égig érő emberről is szól.
Mert az emberhez méltó élet valójában mélyen biblikus.
És mert az embert – Jankovics Marcell szavaival –
„az örök körforgásba vetett hite” tartja meg: hogy „a magból fa lesz, mely gyümölcsöt ád, s az ismét magot vet”.
A Biblia Jankovics Marcell számára mindvégig kiapadhatatlan forrás volt, és végül életének utolsó nagy munkája lett, amibe még belevágott.
Noha tudta, hogy valószínűleg nem fejezheti be, pontosan azzal az elszántsággal fogott hozzá az Ószövetség első lapját felütve, és oldalról oldalra, versről versre haladva, mint minden máshoz.
Végére jutott viszont az utolsó filmnek.
Petőfi után majdnem öt évtizeddel elérkezett Aranyig.
Forgatókönyvbe illő történet: a Toldi ugyanúgy egy kerek születésnap apropójából született, mint egykor a János vitéz.
Örök hála, hogy sikerült rábeszélni, és az Arany János születésének 200. évfordulóján megfogant ötletből – dicséretes csapatmunkával – csodaszép film készült.
A magból fa lett, a tervből komoly összefogással film.
És a fa, a rajzfilm még nagyon sok évtizeden át adhat gyümölcsöt.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Bízom benne, hogy a vatikáni tárlat is még tovább fog teremni: hiszen a tervek szerint idehaza és Erdélyben is látható lesz.
Az örökség, amit Rómától Székesfehérvárig, Marosvásárhelyig, és ma itt, Budapesten ünnepelhetünk, arra tanít minket, hogy csak olyannal érdemes foglalkozni, ami harcos és kihívással teli.
A hittel, a reménnyel és a szeretettel.
Vagy, ahogy a vatikáni kiállítás címe sorolta: a hittel, a reménnyel és a rajzfilmmel.
Talán még emlékeznek, mit mondott Jankovics Marcell a tagadásról és a cáfolatról.
Nos, bizton állíthatom: az ő életműve a reménytelenség bizonyító erejű cáfolata.
Ő hitte, hogy az emberi elme, az istenadta tehetség és a két kezünk csodákra képes.
Hitte, hogy a humorérzéket a minket megcibáló bajokban és a művészetben sem érdemes elveszíteni.
Tudta, hogy ami a tömegkultúrában könnyen népszerűvé válik, az üres, az időleges, az értéktelen.
És időben figyelmeztetett a XXI. század egyik nagy veszélyére.
„A számítógép a legjobb úton van, hogy átvegye a helyünket, de akkor lemaradunk mindenről, ami az embernek fontos…”.
„…és szerelem meg küzdelem nélkül mit ér a lét?”
„Az összes személyes találkozás, minden gondolat, amit megosztott velem, és minden ilyen cselekedete a mi életünk részévé is vált, azért csak hálával tartozhatunk a Teremtőnek, hogy részesei lehettünk ennek az időszaknak.”