Az összetartozás ünneplése arról szól, hogy június 4. kapcsán ne csak a történelemben éljünk, és ne csak azt nézzük, amink volt, hanem lássuk, értékeljük, amink van, és az erőforrásaink megosztásával még lehet – mondta Áder János Torockón, ahol a volt köztársasági elnök beszédével vette kezdetét a Duna Napok programsorozat. A Duna Napokat tizenkettedik éve rendezi meg a magyar közmédia – a Nemzeti Összetartozás Napjához legközelebb eső hétvégén.
Áder János az erdélyi író, Visky András szavaira utalva úgy fogalmazott: fontos, hogy közben ne felejtsünk, és a közös történeteinkből közösségi élményt merítsünk. A balfi munkaszolgálatosok, az auschwitzi és a recski rabok, a Gulág vagy a Duna-delta lakóinak históriája „közös megrázkódtatások”, „a mi történeteink”. Ismernünk kell a múltat, de ha csak a keserűséget adjuk tovább, elvesztegethetünk egy újabb évszázadot.
Kép: MTI/Kiss Gábor
Az alábbiakban a beszéd szerkesztett változatát közöljük:
Visky András erdélyi írót egyszer arról kérdezték, miért gondolta annyi év után, hogy van még értelme könyvet írni a kitelepítésről, a keserű ötvenes-hatvanas évekről. Vajon fel kell-e újra tépni a múlt sebeit? Visky András válaszában az emlékezés fontossága mellett érvelt. Mert meggyőződése szerint a magyarság közösségeiben az egymás félreértése leginkább „a közös történetek hiányára vezethető vissza”.
És valóban, bármilyen szépen megy a sorunk, nem jó, ha felejtünk.
Nem jó, ha azt hisszük, hogy a történelmi traumák csak valamely csoportra, kisebbségre, politikai oldalra, vagy egyes emberekre tartoznak.
Nem jó, ha a balfi munkaszolgálatosok, az auschwitzi és a recski rabok, a Gulag vagy a Duna-delta lágervilág magyar lakóinak históriáját pusztán magánügyeknek látjuk. Ennek épp az ellenkezője igaz! Ahogy a saját családja kálváriájáról nagyhatású regényt író Visky András fogalmazott: „ezek mind közös megrázkódtatások, azaz a mi történetei”.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Június negyedike éppen ilyen „MI” történet. 106 éve a háború győztesei a feldarabolásra ítélt Monarchiát fűrészelték, gyalulták és nem számított, hogy magyar emberek, magyar családok élete, sorsa, jövendője volt a forgács, ami hullott. Az eredmény ismert, a történelemkönyvekben ott vannak a számok. Velünk történt 106 évvel ezelőtt, és velünk történt mindaz, amit maga után hagyott. Miénk a sebláz és miénk a gyógyulás. Miénk a veszteség és miénk a túlélés. Miénk a megrázkódtatás és miénk a szabadulás. Miénk az elnyomás és miénk a szabadság. De 16 év óta immáron miénk a nemzeti összetartozás napja is. A közös történeteinket mi magunk írhatjuk. A régieknél szabadabbra, reménytelibbre.
Krúdy Gyula még a kezdet kezdetén – már több mint száz éve – a maga módján, elkészítette az anyaországi veszteséglistát: „Nem lesznek ágyúink, nem maradnak fegyvereink, se gazdag bányáink, szövőgépeink, fűrészmalmaink, aranyzúzót hajtó hegyi folyóink, sem merengő várromjaink, piros háztetős felvidékeink, karácsonyfaerdőink, a határszél felé kanyargó fehér országutaink”. Ám a szomorú jegyzék végére Krúdy hozzátette: „de velünk a lelkünk, a magyarok lelke,
amelynek nincsen új országhatára, új vámsorompója”.
Kedves Barátaim!
Ismernünk kell a múltat, el kell mesélnünk. De már jó ideje tudjuk: ha semmi mást nem adunk tovább, csak a minden bánatunkra külső okot találó keserűséget, elvesztegethetünk egy újabb századot. Aki a sérelmeiből él, csak a törést, a határt, a sorompót látja. Aki viszont a kötődéseiből merít erőt, annak minden távolság között van híd, van kapocs. A mi nemzedékünknek jutott, hogy határokon innen és túl, a közösségeinkben, az otthonainkban, a templomainkban, az iskoláinkban, a színházainkban, vagy akár a Duna Napok forgatagában kijavítsuk azt, amit a nagyhatalmak a történelem nagyszínpadán elrontottak. Kijavítsuk – lélekkel, a magyarok lelkével.
Mi javítsuk ki, akik Kosztolányi Dezső gondolatával „a világban mintegy összeesküvésszerűen magyarul beszélnek”. Akik nemcsak a származás szerint, de Szerb Antal szavával „elszánásból” is magyarok. Akik Márai Sándor szerint „messzebbre néznek, mint ahová a térkép mutat”. Akik Németh László szellemében a „sorsunknak gazdái”.
Igen, csak velünk lehet sorsot írni. Mert azok vagyunk, akik életerőt merítenek egymásból. Akik a barát-ellenség, vagy a politikai oldalak logikáját meghaladva, a folytonos hideg polgárháború helyett a tettekben megmutatkozó összefogást vallják. Akik soha, senkit nem akarnak kirekeszteni a nemzetből. Akik a bártfai, a beregszászi, a szabadkai, a lendvai, a nagyváradi, a gyergyószentmiklósi és a londoni, a kaliforniai, vagy az auklandi magyarok sorsában is a „mi történetét” olvassák. Akik itt, Torockón évek óta dallal, színházzal, színpompás műfajú és stílusú koncertekkel, az egész Kárpát-medence magyarlakta vidékeiről érkező fellépőkkel, hagyományőrző és kortárs művészeti produkciókkal, gyerekeknek és felnőtteknek szóló programokkal ünneplik a Nemzeti Összetartozás Napját.
Itt vagyunk, ebben a gyönyörűséges tájban, ezen a világszép településen, tizenkettedszerre a színpadok, udvarok, kiállítások és beszélgetések, magyar művészek, magyar előadók köré gyűlve. Itt vagyunk, néhány nappal június negyedike előtt, mégsem a múlton rágódva.
1920 óta már 106-odszor jön el az a nap, ami egyszer jóban, másszor rosszban,
egyszer magasságban, másszor mélységben, egyszer nyomorúságban, másszor reménységben talált minket. De bármit vett el tőlünk ez a bő század, tudjuk, és az előttünk járók is tudták, hogy nekünk itt, Erdélyben és mindenütt a világon Kós Károly mércéjéhez érdemes odaállnunk. Ő mondta: „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk,
és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk”. És mi kiküzdöttük magunkat háborúkból, rendszerekből, bukott forradalmakból. Gazdasági válságokból, társadalmi összeomlásokból, embernyomorító politikai zsákutcákból. Túléltük a bányák, erdők, vasutak és épületek balsors-listáinál is súlyosabb gyászt: az emberveszteséget, a szétszakítottságot, egymás hiányát. Megtanultuk, hogy sose adjuk át magunkat a kétségbeesésnek. Hogy magyarságtudatunkat ne tápláljuk a haragunkkal, a sértettségünkkel, vagy más népek gyűlöletével. Keressük inkább egymás társaságát.
Hogy nézzük árnyaltan a múltat. És ahol okunk van rá, tartsunk önvizsgálatot. Hogy feldolgozzuk a feldolgozhatatlant és ne a végzetet kárhoztassuk. Hanem élni akarjunk magyarként – ott, ahol adatott. Hogy ne a régi igazságtalanságot méricskéljük. Inkább mi magunk legyünk az igazság. Hogy kötődjünk, ha másként éppen nem lehet, legalább az anyanyelv segítségével. Az egykori szigorú határokon hátizsákban csempészett könyvekkel, ma a már akadályok nélkül „közlekedő”, közös kultúrával.
Tizenhat évvel ezelőtt, amikor Trianon emléknapját az összetartozás ünnepévé tettük, végre azt is gyógyítani tudtuk, amit előtte 90 éven keresztül képtelenek voltunk. Az volt a célunk, hogy építsünk ott, ahol annyi évtized csak rombolni tudott. Hogy a megpróbáltatásainkból végre erőt merítsünk. Hogy az anyaországon kívül élő magyar közösségek érdekében ne a történelemben, hanem a jelenben éljünk. Hogy ne csak azt nézzük, amink volt, hanem lássuk és értékeljük, amink van, és ami az erőforrásaink okos megosztásával még lehet. Hogy énekeljük a régi és új dalainkat, táncoljuk a táncainkat. Hogy olvassuk azt, amit akár többezer kilométerre tőlünk, de magyarul írtak, és összekacsintsunk, mert értjük egymás szavát. Hogy június negyedikének ne csak árnyai legyenek, hanem olyan fényei, olyan felemelő együttlétei is, mint a torockói Duna Napok.
Majd’ száz évvel Visky András előtt egy másik író, bizonyos Móricz Zsigmond más szavakkal már valami nagyon hasonlót mondott. Nevezetesen azt, hogy a magyarságnak valójában nincsenek „kisebbségi ügyei”. Hogy pontosan mire gondolt ezzel? Hiszen kisebbségeink nagyon is vannak. Arra, hogy minden, ami a magyarok közösségeivel bárhol történik, az Móricz szerint az „egyetemes magyarság problémája”, a magyarság „közös ügye-baja”. És valóban, az „egyetemes magyarság” talán távolinak, patetikusnak hangzó kifejezése mögött az a bizonyos rövidke szó áll, hogy: MI. Mi, akik segíteni tudjuk egymás erőfeszítéseit, tompítani tudjuk egymás aggodalmát. Felerősítjük egymás hangját, örülünk egymás sikerének. Nemcsak egy ünnep magasztos pillanataiban, hanem egészen hétköznapi módon is: amikor együtt szurkolunk, együtt építkezünk, tanulunk, együtt fesztiválozunk. Hogy itt és most, miként holnap és másutt is a „mi történeteit” írjuk.
Tamási Áron tanította nekünk: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” És mi, magyarok, az elmúlt több mint száz év közös történeteivel a hátunk mögött, már azt is tudjuk, hogy: bárhol vagyunk a világon, a közös nemzetben mindig otthon leszünk.