„Szerbeknek és magyaroknak, akik itt voltunk, vagyunk és leszünk Európában, nagy szükségünk van az erőnkre, és nagy szükségünk van egymásra” – fogalmazott Áder János Szabadkán abból az alkalomból, hogy Tomislav Nikolić, volt szerb köztársasági elnökkel közösen megkapták a Pásztor István-díjat. A korábbi elnökök a szerb-magyar megbékélés érdekében tett gesztusokért vehették át elsőkként a szerbiai magyar nemzeti közösség egykori vezetőjéről, Pásztor Istvánról elnevezett kitüntetést. 2013-ban ugyanis Csúrogon együtt avatták fel a második világháború során ártatlanul lemészároltak emlékművét. Azt követően pedig Áder János a magyarok kollektív bűnösségéről szóló törvényt hatályon kívül helyező szerb parlamentben kért bocsánatot a magyar csendőrök gyilkos kegyetlenkedéseiért. A történelmi jelentőségű kölcsönös nyilatkozatokban elismerték a két nemzet egymás ellen elkövetett bűneit, ez pedig új alapokra helyezte a két ország viszonyát.
A szabadkai átadási ünnepségen Áder János elmondta, hogy a csúrogi közös főhajtás mindkét nemzet veszteségeinek és a történtek traumáit hordozó nemzedékeknek szólt: „Tudtuk: a bocsánatkérés és a megbocsátás nem a gyengeség jele, hanem az erőé.”
A díjat megköszönő beszédében a volt köztársasági elnök kihangsúlyozta: „Tizenegy éve lezártuk közös kudarcaink történetét, és a kölcsönös tiszteletet választottuk, ami új és erős alapnak bizonyult mindahhoz, amibe szerbek és magyarok azóta együtt belevágtunk. A történelmi gesztus túlnőtt az ünnepélyes pillanaton – kovász lett. Átjárja beszélgetéseinket, erősíti kapcsolatainkat. A két országét, a közösségekét, az egyes emberekét.”
A beszéd teljes szövege az alábbiakban olvasható.
Kép: MTI/Molnár Edvárd
Áder János beszéde Szabadkán, a Pásztor István-díj átvételekor:
Valamikor a 80-as évek közepén egy tévéműsorban a vajdasági magyar írót, Gion Nándort szülőföldjéről kérdezték. Szenttamáson, a szülői ház udvarán mesélt a számára otthonos világról, ahol nyelvek és nemzetek élnek sorsközösségben. A neki ismerős környezetről, amely „a szokásosnál bőkezűbben kínálja a témát”. Azokról az emberekről, akik között felnőtt, és akik „keményen megkövetelik”, hogy írjon róluk. Gion Nándor világos magyarázatot adott arra, miféle tudás miatt válnak e táj lakói kiváló regényhősökké. „Egyszerűen azzal, hogy voltak és vannak. És főleg azzal, ahogyan ezt csinálták.”
Tisztelt Nikolić Elnök úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Gion Nándor az együttélés, a valahová tartozás történeteit írta meg. Olyan hétköznapi emberekről, akik egy soknemzetiségű országba születtek, és egy sérelmekkel terhelt világban próbáltak boldogulni. Szüleik, nagyszüleik nemzedéke látta elszabadulni az erőszak tébolyát: háborúkban, öldöklő pogromokban veszítették el családtagjaikat, szereztek örök sebeket.
Az író nemzedéke pedig lépten-nyomon a hallgatás falaiba ütközött: még az emlékeket is el akarták venni tőlük. Mégsem voltak hajlandók gyűlölni, mégsem tápláltak senki iránt öröklött ellenszenvet. Nem a nagypolitika, a háború, az államforma, a bosszúvágy vagy a kívülről táplált, uszító harag határozta meg az identitásukat. Hanem a ragaszkodás a szülőföldhöz. És a minden embernek – élőnek és holtnak – kijáró tisztelet.
Ők adtak példát azzal, ahogyan éltek. Ahogy szomszédjai, sorstársai, nemegyszer barátai voltak egymásnak. Mert néha ez a legnehezebb: embernek lenni, emberként élni és embernek maradni.
Elsősorban nekik, szerbeknek és magyaroknak, a túlélőknek és az ő veszteségeiknek tartoztunk oly sokáig. Tartoztunk a halottaknak és az emlékezőknek. Az ártatlanoknak, akiket miránk, a nemzeteinkre hivatkozva mészároltak halomra. Tartoztunk az el nem ismert bűnökkel, a ki nem mondott igazságokkal. A szerbek igazával, a magyarok igazával.
A felszabadító szavak pedig egyszerűek voltak. Fájt. Sajnálom. Bocsánatot kérek. Megbocsátok. Köszönöm.
2013 nyarán Csúrogon és a szerb parlamentben Nikolić elnök úrral közösen hajtottunk fejet a II. világháború ártatlan szerb és magyar áldozatai előtt. És megkövettük a történtek traumáit hordozó nemzedékeket. Nevén neveztük a bűnt, de örökre kitöröltük szótárainkból a „kollektív bűnösség” fogalmát.
Kiléptünk a megbélyegzés, a méricskélés, az indulat, a megtorlás, a bosszúvágy ördögi köréből. Meghaladtuk régi önmagunkat. Tudtuk: a bocsánatkérés és a megbocsátás nem a gyengeség jele, hanem az erőé.
Nekünk pedig, szerbeknek és magyaroknak, akik itt voltunk, vagyunk és leszünk Európában, nagy szükségünk van az erőnkre, és nagy szükségünk van egymásra.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Két éve is alig múlt, hogy Pásztor István Szent István király ünnepén még azt mondhatta: „A szabadság – a legnagyszerűbb dolog, amit a Teremtő az embernek adott – képesség. Képesség arra, hogy választhassunk jó és rossz között. Képesség arra, hogy felismerjük a korlátokat. Képesség arra, hogy rácsodálkozzunk a végtelenre…”
A mai napon, halálának első évfordulóján, Pásztor Istvánra emlékezve, a Róla elnevezett díjat tisztelettel megköszönve, úgy érzem, ez az egyik fontos gondolat, amit Tőle útravalóul kaptunk. Szabadságunkban áll megtenni a jót a rossz helyett.
Sebeket gyógyítani a háborúskodás helyett. Beszélni egymással az ordibálás helyett.
Szabadságunkban áll választani a béke és a békétlenség között. Az emlékállítás és a rongálás között. Az ökölrázás és a kézfogás között.
Tizenegy esztendővel ezelőtt Csúrogon is tudtuk: hogy az idő kerekét nem fordíthatjuk vissza. De a jövőt még befolyásolhatjuk azzal, amit örökül hagyunk – Pásztor István szavával: a végtelennek. Nem tehetjük semmissé a rosszat, de az emlékezés és a megbocsátás útján a jobbik részt választhatjuk.
Tudtuk, hogy ez egyszerre végpont és kezdet is. Mert a szabadság feladat, kinek-kinek a maga részét el kell végeznie.
Kedves Barátaim!
Cseres Tibor híres regényében (a Hideg napokban), az atrocitások elkövetői azzal próbálják menteni a menthetetlent, hogy eltávolítják magukat a történtektől: nekik igazából semmi közük az egészhez.
Mi tudtuk, hogy csak akkor változhat bármi, ha kimondjuk: közünk van egymás fájdalmához, közünk van a történtekhez, és közünk kell legyen a feloldáshoz. Nem vagyunk idegenek, nem vagyunk kívülállók. Dolgunk van egymással.
Ha egyszer kibillent az erkölcsi világrend, akkor mindannyiunknak neki kell vetnünk a vállunkat, erőt kell beleadnunk, hogy legalább ott, ahol hatni tudunk rá, helyreálljon. És amíg lesz, aki örömét leli a rombolásban, amíg lesz, akinek nem szent a másik gyásza, amíg lesz, aki minden józan érvvel szembe menve pusztító, vak gyűlöletet szít, addig van tennivalónk.
De erőt meríthetünk azokból, akik hűségesen „voltak és vannak”. Akik makacs elszánással állítottak és állítanak ma is emléket. Akik mindig harag és gyűlölködés nélkül akartak és akarnak élni őseik földjén.
Tizenegy éve lezártuk közös kudarcaink történetét, és a kölcsönös tiszteletet választottuk, ami új és erős alapnak bizonyult mindahhoz, amibe szerbek és magyarok azóta együtt belevágtunk. A történelmi gesztus túlnőtt az ünnepélyes pillanaton – kovász lett. Átjárja beszélgetéseinket, erősíti kapcsolatainkat. A két országét, a közösségekét, az egyes emberekét.
Úgy hiszem, Nikolić elnök úrral együtt mondhatom: mindez nem érdem, nem személyes dicsőség. Megtettük azt, amiről úgy gondoltuk, hogy a múltnak és a jövőnek, egymásnak és az örökkévalóságnak tartoztunk. Megtiszteltetés, hogy megtehettük. Deo gratias! Istennek legyen hála!
2024. október 30.