– Ön ennek a csoportosulásnak a képviselőivel találkozott.
– Korábban találkoztam Jerry Brownnal, Kalifornia kormányzójával, júliusban pedig Michael Bloomberggel (milliárdos üzletember, volt New York-i polgármester – a szerk.), aki szeptemberben összehívott egy globális üzleti fórumot, amely a fenntartható fejlődés és a környezetvédelem ügyét tárgyalta meg, különös tekintettel Ázsiára. Kína öt éve jelentős fordulatot hajtott végre és az éghajlatváltozás elleni hullám élére állt, mert rájött, hogy hiába az óriási GDP-növekedés, ha az abból adódó környezeti kár meghaladja az általa termelt jövedelmet. A távol-keleti országban ma már szénbányákat, szénerőműveket zárnak be, helyettük óriási nap- és szélerőműparkokat építenek. Ez néhány éve még elképzelhetetlen lett volna. Ami a kaliforniai kormányzót illeti, ő a párizsi klímacsúcs előtt alapította meg a ma 1,2 milliárd emberre kiterjedő Under2 (2 fok alatt) mozgalmat. Ehhez mindazok a régiók, önkormányzatok csatlakozhatnak, akik vállalják károsanyag-kibocsátásuk 80-95 százalékkal való csökkentését 2050-ig. A mozgalomhoz tartozók jelenleg a világ GDP-jének közel a 40 százalékát adják, a kelet-közép-európai nagyvárosok közül Budapest már csatlakozott.
– Ön ebben a folyamatban milyen szerepet vállal?
– Kezdeményeztem, hogy az egyezményből kilépő USA helyett próbáljunk meg új szövetségeseket bevonni, nyissunk az úgynevezett szubnacionális, az állami szint alatt tevékenykedő szervezetek felé. A francia elnök december 12re újabb tanácskozást hívott össze, én pedig azt javasoltam, hogy ekkorra biztosítsuk a párizsi megállapodás végrehajtásában való szerepvállalás lehetőségét ezeknek a szubnacionális szervezeteknek, így az Under2-nak is. Guterres ENSZ-főtitkár támogatja az indítványomat.
– Ami a vízügyeket illeti, Magyarország miként tudja helyzetbe hozni az hazai cégeket külföldi pozíciószerzésben, hogy kamatoztassák tudásukat, technológiájukat?
– Itthon komoly vízügyi tudás halmozódott fel árvízi védekezésben, vízbázisvédelemben, víztisztításban, de mások is lépést tartanak a világgal. A franciák, a finnek, a hollandok jelentős exportképes tudással rendelkeznek e téren, de Dél-Korea és Japán is az élmezőnyben van. Hogy a probléma nagyságát érzékeljük, néhány adat: ma több mint kétmilliárd ember nem jut megfelelő mennyiségű és jó minőségű ivóvízhez. Négymilliárd főnek nincs megfelelő szanitációja. A szennyvíz 80 százaléka még ma is tisztítatlanul kerül vissza a természetbe. Az északi félteke országaiban évente körülbelül 750 milliárd dollárt kell költeni a vízszennyezések hatásainak a csökkentésére. Mindannyian tudjuk, hogy a megelőzés a legjobb, a legolcsóbb és a legkörnyezetkímélőbb megoldás. Ezért csak olyan ipari beruházásokat kellene engedélyezni, ahol garantálják, hogy a felhasznált vizet megtisztítva juttatják vissza a természetbe, a már működő gyárakat pedig arra kellene kényszeríteni, hogy szűrőberendezéseket építsenek. „A szennyező fizet” elvét a jövőben sokkal következetesebben kellene érvényesíteni. Emlékezzünk csak a tiszai ciánszennyezésre. Keletkezett 30 milliárd forintnyi kárunk, és hiába nyertük meg a pert, időközben a céget felszámolták, a román állam pedig nem állt helyt érte, így nem volt, aki fizessen. Ami bennünket illet: három év különbséggel két nemzetközi víz-világtalálkozót is szerveztünk, ezeken több mint ötven magyar vállalat mutatkozott be. A három esztendő során technológiai és marketingszempontból is sokat fejlődtek a hazai cégek, így 2013 után jelentősen növekedtek külföldi megrendeléseik. Két éven belül a harmadik víztalálkozót is megszervezzük. Emellett pedig kezdeményeztem, hogy a Külgazdasági és Külügyminisztériumban jöjjön létre egy a magyar vízipari exportot támogató szervezeti egység. Vízügyi tudásunkkal a világon a középmezőny élén állunk, érdekérvényesítésben, piacszerzésben azonban jóval gyengébbek a pozícióink. Ezen változtatni kell.
– Mennyibe kerülne a vízválság globális kezelése?
– Most 150-200 milliárd dollárt költenek évente világszerte a vízügyi infrastruktúra fejlesztésére és a kockázatok kezelésére. Ezt kellene először megduplázni, majd 500 milliárdra emelni. A vizes infrastruktúrát érintő beruházások (árvíz-, vízbázisvédelem, csatornahálózat-építés, szennyvíztisztítás) komoly jövőbeli károktól óvhatnak meg bennünket.
– Így meg lehetne fékezni az elvándorlást a légszennyezett és vízhiányos afrikai országokból vagy ázsiai térségekből?
– Ez a következő évtizedek legnagyobb kérdése.
– Elnök úr, milyen indíttatásból mélyült el ennyire az éghajlatváltozás elleni küzdelemben és a vízügyekben?
– Mindannyiunk személyes felelőssége, hogy ne egy lepusztult, végletekig kizsigerelt, szennyezett természetet hagyjunk a gyermekeinkre, hanem olyat, amilyenben mi is szívesen élünk. Én láttam a Tiszán, hogy az ukrán és a román oldalról érkező műanyag palackok parttól partig borították a folyót. Nemcsak szörnyű látvány, de a műanyag a nap és a víz hatására bomlani kezd, a méreganyag pedig a tápláléklánc révén visszajut a szervezetünkbe. Az emberi felelőtlenség nem ismer határokat! Gyermekeink jövőjéről és biztonságáról van szó. Csak ismételni tudom: jobb megelőzni a bajt, mint utólag orvosolni, mert a prevenció olcsóbb, mint a kár elhárítása, és kevesebb fejfájással jár.
– Lesz alkalma az unokájának hazai vizeken horgászni?
– Erősen remélem. Én mindent megteszek azért, hogy ez így legyen. A Balaton vízminősége kiváló. A Duna vízminősége sokat javult. A Tisza is újra szőke lesz, ha sikerül végre megelőzni a műanyagszennyezést, illetve a folyóba került műanyag szemetet időben eltávolítani.
Moszkovits János
