Fenntarthatóság. Egy adott terület vajon mennyi embert tud eltartani? Vegyünk egy afrikai országot, Nigériát, melynek népessége már meghaladja a 200 millió főt, el tud-e majd tartani 450 millió embert. A prognózis szerint 2050-re 450 millió ember fog ott élni. El tudja majd tartani őket? És ha nem, akkor mi fog történni? Vegyük csak a szomszédot! A Csád-tó vízfelületének 90%-át elveszítette. Négy ország osztozott rajta korábban. Már csak kettő fér hozzá. Mi is lesz ennek a következménye? Nemcsak a halászok megélhetése ment tönkre, a környékbeli gazdák sem jutnak most már megfelelő mennyiségű vízhez. Háború dúl a földhasználók és az állattartók között. Mindez mindennapossá vált, mert nem elegendő a víz. Mi lesz ennek a vége? Tehát ezeket a kérdéseket föl kell tenni az adott ország vezetőinek, az adott földrész politikusainak elsősorban, de a nemzetközi szervezeteknek is, mert ebből aztán logikusan következik, hogy ha az embereknek nincs elegendő vizük, nincs elegendő élelmük és szűkössé vált a hely, elkezdenek indulni valahova. Márpedig el fognak indulni. Délre vagy északra. Anélkül, hogy aktuálpolitikai kérdésekről beszélnénk, logikus következménye a klímaválságnak és a vízválságnak a migráció. Ez elkerülhetetlen, és ha erről nem beszélünk, megint csak azt gondolom, hogy homokba dugjuk a fejünket. Véleményem szerint globális szinten legalább három területen kell, hogy váltás történjen.
Az első. Meg kell változtatni az energiatermelésünket, tehát a fosszilis energiahordozóktól el kell lépnünk, le kell róluk mondanunk, és más energiaforrásokra van szükségünk. Ha Magyarországról is beszélünk, akkor majd kitérhetünk az atomenergia szerepére, mert ebből a szempontból ez nem megkerülhető kérdés.
A második egy szemléletváltás. Véget kell vetni a „dobd el!” kultúrának, márpedig ma „dobd el!” kultúra uralkodik Európában, Amerikában és ma már egyre inkább Ázsiában is, ahol nőtt az életszínvonal. Egyre több fogyasztási cikkhez jutnak hozzá az emberek, és arra ösztönzik őket, hogy megvegyék, rövid ideig használják és dobják el azokat. Ez hosszú távon nem fog menni, ez teljesen nyilvánvaló.
A harmadik, ami részben következik a másodikból, hogy a hulladék nem szemét, hanem újra hasznosítható nyersanyag, legalábbis a nagyobb rész. Ennek ugye van egy közgazdasági megközelítése, amit úgy hívnak, hogy körforgásos gazdaság. Tulajdonképpen nem találjuk föl a spanyolviaszt, csak lemásoljuk azt, ami a természetben történik. A természetben nincsen hulladék. Akár az állati, akár a növényi eredetű hulladékot a természet újrahasznosítja, a körforgásba bekerül. És a körforgás révén a különböző ásványi anyagok, nyomelemek, enzimek visszakerülnek, valamilyen formában újra hasznosulnak. Ugyanezt kell nekünk is csinálnunk. El kell tanulnunk azt, ami sok millió év alatt kialakult a Földön, hogy az, amit mi magunk megtermelünk, hogyan hasznosítható újra. Legyen szó elektronikai termékekről, az azokban lévő aranyról, ezüstről, rézről, legyen szó egy PET-palackról, legyen szó erről a vizes palackról, bármiről. Ezek javarészt újrahasznosíthatók. Ha pedig már nem, akkor valószínűleg még mindig jobb energiatermelésre használni ezeket a termékeket, mint a földbe rakni, és ezáltal akár a földjeinket, akár pedig a vizeinket esetleg elszennyezni.
– Sokan azt gondolják, hogy a teremtett világunk védelme a nagyok dolga. A politikai és a gazdasági hatalmaké, vagy azt gondolják, hogy ez politikai játszmák eszköze. Sőt nem is hiszik, hogy ez igazából olyan nagy gond, mert nem is érezzük, nem is látjuk. Önnek erről mi a véleménye?
– Szerintem mindenkinek a dolga, nagyoknak és kicsiknek, ha most országokban gondolkodunk, és nagy közösségeknek és kisebb közösségeknek is, és minden egyes egyénnek. Ha nem így gondolkodunk, akkor a csodára és arra várunk, hogy majd más megoldja. Ez az egyik, tehát az első állítás, hogy mindenkinek dolga van ezzel. De a felelősség nem egyforma. A felelőssége a nagy kibocsátóknak nem ugyanaz, mint azoknak, akik egyébként még éppen csak a létminimumon tengődnek. Tehát ha országokra fordítjuk le, nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államok, Kína, ha most klímaváltozásról vagy üvegházhatású gázok kibocsátásáról beszélünk, nyilván az ő felelősségük nagyobb. Korábban ők ketten a Föld kibocsátásának az ötven százalékáért feleltek, most a többi ország kibocsátása nőtt, most a két ország, az Egyesült Államok és Kína együtt úgy nagyjából a kibocsátás egyharmadáért felel, de teljesen nyilvánvaló, hogy nélkülük a problémát megoldani nem lehet. Ez az egyik. A másik, amivel régóta próbálkozom különböző nemzetközi fórumokon, nem túl sok sikerrel. Szerintem túl kéne lépni azon a módszeren, hogy minden áron megpróbálnak az ENSZ összes tagországa között valamiféle kompromisszumot létrehozni. Rendkívül lelassítja, bürokratikussá teszi, és sok esetben eredménytelenné is ezeket a problémákat. Ugye nagy ünnepség volt, görögtüzeket gyújtottak 2015 decemberében, amikor Párizsban megállapodtunk. Ott voltam, beszédet is mondtam. Magyarország elsőként ratifikálta egyébként ezt a párizsi megállapodást.
– Bocsánat, csak mondjuk el a hallgatóknak, hogy mi volt a lényege a párizsi megállapodásnak.
– A párizsi megállapodás arról szólt, hogy az aláíró országok vállalták, hogy egy meghatározott időn belül megfelelő mértékben – ez országonként változik, azért nem mondok most számokat – megfelelő mértékben csökkentik az üvegházhatású gázok kibocsátását. Maradjunk a szén-dioxidnál, ezt talán jobban megértik a hallgatók, tehát csökkentik a szén-dioxid-kibocsátásukat, és ezáltal megpróbáljuk elérni azt, hogy a Föld felszíni hőmérséklete két foknál nagyobb mértékben ne emelkedjen, mert a tudósok szerint, ha ez bekövetkezik, akkor az visszafordíthatatlan folyamatokat indíthat el, és beláthatatlan következményekre vezetne a Föld ökoszisztémája szempontjából, ami természetesen minket is hátrányosan érintene. Eltelt több mint öt év. És amikor megnézzük az adatokat, és most a Covid járvány évét, a tavalyi évet vegyük ki az összehasonlításból, mert az ebből a szempontból atipikus, valójában azt látjuk, hogy minden fogadkozás, minden deklaráció ellenére a kibocsátás nőtt. Azt látjuk, hogy az öt évvel ezelőtt elfogadott közös céloktól most távolabb vagyunk, mint az aláírás pillanatában, és hogy ha ezen az úton megyünk tovább, akkor nemhogy a két fokot, hanem a három fokos földfelszíni hőmérsékletemelkedést sem fogjuk tudni megállítani és megakadályozni. És nem tudjuk, hogy ennek milyen gazdasági, társadalmi és a végén politikai, súlyos politikai következményei lesznek. A gondolat elejére visszakanyarodva: én azért lobbiztam vagy lobbizok – nem adtam még föl –, hogy miután az idő sürget bennünket és a felelősség valóban nem egyforma, másként kezdjünk el gondolkozni, és másként kezdjünk el tárgyalni. Ott van G20 országcsoport. A G20-ak felelnek a világ kibocsátásának 80 százalékáért. Szerintem józan paraszti ésszel is belátható, hogy húsz országnak könnyebb megállapodni, mint százkilencvenhatnak. Ráadásul a stratégiai, gazdasági, politikai érdekek ebben a körben jobban összeegyeztethetőek. Ha lesz gazdasági következménye az átállásnak (lesz gazdasági következménye, nem kára, de költsége mindenképpen), akkor az mindenkit egyformán érint. Tehát az első, hogy G20 keretben, tehát a legfejlettebb húsz ország, mondjuk a G20 nem teljesen pontos, mert az Európai Unió több országot jelent, de most ebből a szempontból nem érdekes, tehát szerintem a legfejlettebb országoknak külön kellene megállapodniuk, és egy ambiciózusabb megállapodást kellene elfogadniuk. Az egy jelentős könnyebbséget jelentene a Párizsban megfogalmazott cél eléréséhez. A másik a TOP 100 szennyező – pontosan tudjuk, melyik az a száz vállalat a világon, akik a legszennyezőbbek, akik a legtöbb káros anyagot bocsátják ki. Akkor vagy velük kell megállapodni, vagy rájuk vonatkozó kőkemény szabályokat kell hozni. És persze van átmeneti idő, mert ha azonnal léptetnek életbe ilyen kemény szabályokat, akkor annak munkanélküliség, gazdasági visszaesés is a következménye. Ezt senki nem akarja. Na de hát mégis csak ezen az úton indulhatunk el. Van egy kínai mondás, amely úgy szól: az ezer mérföldes út is az első lépéssel kezdődik. Hát ezt az első lépést meg kellene tenni. És világossá kellene tenni, hogy ennek ez a vége. Most ennek vannak részelemei, legalábbis az Európai Unióban, mert a nagy szennyezőket, a nagy kibocsátókat minden évben egyre nagyobb terhek sújtják, tehát úgynevezett kvótát kell vásárolni azért, hogy a további szennyező tevékenységüket folytathassák, és előbb vagy utóbb olyan magas lesz ez a kvótaár, hogy technológiai váltás nélkül egyszerűen nem lesz nyereséges a tevékenységük. Tehát van erre példa, és a fokozatosság szerintem, amit a gazdasági élet szereplői kívánnak, az elfogadható, senki nem akar egyébként káoszt és nem akar anarchiát sem a gazdaságban, sem a társadalomban. Utaltam egy fél mondattal arra, hogy érdemes Magyarországról szót váltanunk. Kevesen tudják, azért fontos szerintem, hogy a hallgatók is értesüljenek erről – és megint csak oda kanyarodunk a felelősséghez –, hogy igenis van arra lehetőség, hogy úgy nőjön a nemzeti jövedelem, a GDP, hogy közben a kibocsátás csökken. Magyarországon ez történt: 2000 óta – kerekített számokat mondok – a GDP nőtt 20 %-kal, az üvegházhatású gázkibocsátás pedig csökkent 20 %-kal. Tehát a gazdasági fejlődésnek nem mond ellent az, hogy közben a kibocsátásunk csökkent. Huszonegy ilyen ország van a világon. Huszonegy. Mi ennek a huszonegy országnak a része vagyunk. Erre azért legyünk büszkék. Ezt viszonylag kevesen tudják.
