Üzletet látnak benne, visszakerül hozzájuk…
Részben, így van. Ezek az országok ilyen értelemben piacot szereznek. Az elmúlt 22 év erről szólt, hogy piaci lehetőséget jelentett számukra, valamint azok a beruházások, amelyek a kohéziós forrásokból megvalósulnak, azoknak több mint 60 százalékát az adott országok, tehát Németország, Ausztria cégei kapják meg különböző eljárások, közbeszerzési és egyéb eljárások keretében. Tehát a pénznek egy jelentős része ezekből az országokból visszakerül. Nekik is érdekük, hogy ez az eszköz, ez a kohéziós forrásrendszer megmaradjon. És harmadrészt pedig – és erről győzködtem Barroso urat és Van Rompuy urat, azt gondolom, megint csak nem eredménytelenül – ez európai érdek is, hiszen Európának az az érdeke, hogyha van egy olyan eszköz a kezében, amivel segíthet az adott országoknak – és itt nemcsak Magyarországról van szó – a válságból való kilábalásban, a válság kezelésében, és ha ezt a kohéziós forrást egy válságkezelési eszköznek tekinti, akkor megadja az esélyt, a lehetőséget ezeknek az országoknak, hogy a saját erejükből oldják meg gazdasági problémájukat, hiszen a gazdasági növekedés csak-csak nem akar beindulni, államadósságot nem akarunk növelni. Ha van egy másik eszköz, ami ráadásul nem növeli az államadósságot, akkor miért nem használjuk ezt a gazdaság élénkítésére, munkahelyteremtésre, beruházásokra, arra, hogy a válságból valamilyen módon kilábaljunk. És azt gondolom, hogy ez az érvelés, aminek, azt gondolom, megvan a közgazdasági racionalitása is és megvan az európai vetülete is, erre, hogyha minél többször elmondjuk és minél többen elmondjuk, talán lesz fogadókészség a különböző uniós fórumokon.
Még egy dologról igyekezett meggyőzni brüsszeli partnereit, hogy az ipari katasztrófák okozta károk enyhítésére legyen egy európai eszközrendszer. Ez miért kell, amikor a Seveso III, az már tető alatt van? Ön hozta tető alá közmegelégedésre.
A Seveso III másról szól. Az lényegében egy korábbi irányelvnek a módosítása, ami az európai vegyipari üzemeknek – mintegy tízezer üzemről beszélünk egyébként Európában – a biztonságát kívánja javítani. Egyébként az irányelv majd csak 2015-ben lép hatályba, tehát még ez egy jövőbeni szándékot tükröz, és valóban ezt nagy többséggel fogadta el az Európai Parlament. Ennek én voltam a jelentéstevője, és elég sok munka van mögötte, úgynevezett első olvasatos tárgyalásban sikerült ezt elfogadni, hiszen először egy kompromisszumot kellett létrehozni a szakbizottságon belül, aztán egy kompromisszumot kellett létrehozni a Parlamenten belül, és végül egy kompromisszumot kellett létrehozni a bizottság, a tanács és a parlament háromszögében. Ez egy elég hosszú, bizonyos szempontból fárasztó tárgyalási folyamat volt, ráadásul úgy, hogy a mindenkori jelentéstevőnek, így nekem is, a parlamenti mandátum megkötötte a kezemet, tehát én csak akkor léphetek tovább, és akkor mehetek el egy kompromisszum irányába, hogyha a többi parlamenti pártnak a támogatását előtte megszerzem, vagy azok többségének a támogatását megszerzem. Ez egy elég bonyolult tárgyalási folyamat.
Ami fontos eredménye egyébként ennek a szakmai kérdések szabályozásán túl, hogy sokan azt mondták, hogy ez áttörés vagy egy mérföldkő az Európai Parlament, a bizottság és a tanács presztízsvitájában, vagy politikai erőpróbájában. Sikerült egy olyan megoldást elfogadni, amire ilyen súlyú irányelv esetében korábban még nem került sor, tehát arra nem volt példa, hogy a végrehajtás során, amikor ennek az irányelvnek a végrehajtása történhet meg, és újabb és újabb módosításokra kerülhet sor, akkor a parlamentnek lényegesen nagyobb szerepe lesz, mint korábban volt. Ez egy fontos dolog volt az intézmények közötti politikai erő és hatalmi erőtérnek a megrajzolása, átrajzolása, ez már részben a lisszaboni szerződés folytatása. De ezt most tegyük zárójelbe, mert ez talán mellékszál és félreviszi a beszélgetést. Tehát a Seveso III, az arról szól, hogy a vegyipari üzemeknek a biztonságát hogyan javítsuk.
Ez meg az intézményrendszerről, hogyha valami baj van, akkor enyhítsük a kárt?
A mi javaslatunk, a katasztrófabiztosítási díj pedig arról szól, hogyha az összes biztonsági intézkedés ellenére mégis valami baj bekövetkezik, történik egy ipari katasztrófa, sajnos az elmúlt húsz évben sok példát láttunk erre, akkor találjunk erre egy olyan eszközt, egy olyan megoldást, ami nagyon gyors és hatékony védekezést biztosít. Engem a vörösiszap-katasztrófa döbbentett rá arra, hogy Európa ilyen eszközzel nem rendelkezik, ami nagyon súlyos probléma. És megnéztem, hogy az elmúlt húsz évben milyen katasztrófák történtek. Ebben voltak nagyon-nagyon nagy kárt előidéző katasztrófák is, olyanok, amelyek tíz évvel ezelőttiek, és az akkori értéken egymilliárd eurós kárt okoztak. És elkezdtünk azon gondolkodni, hogy most egyébként is válsággal küszködő országokról beszélünk, különösen a latin-európai országok, Spanyolország, Portugália, de még Olaszországot is ide sorolhatom vagy Görögország. Hogyha ott történik egy ilyen ipari katasztrófa – ne adj Isten, remélem, hogy nem történik, de ha ott történik – az egyébként is súlyos költségvetési gondokkal küszködő, súlyos bajban lévő országot hogyan roppanthatja meg egy ipari katasztrófa akkor, amikor 1-2 milliárd eurós kár keletkezik. Az országnak ennyi pénze nincs, hitelt fölvenni nem tud, és uniós források sincsenek arra, hogy a lehető leggyorsabban ezt a kárt enyhíteni lehessen, és a helyreállítás munkálatait el kelljen kezdeni. Erre kidolgoztunk egy koncepciót. Szerintem az adás kereteit túlfeszítené, hogyha most ennek a koncepciónak a részleteibe belemennénk. A lényeg az, hogy a környezetvédelmi minisztereknek a tanácsülésén ez támogatásra talált tavaly év végén, és most ott tartunk – erről is tárgyaltam egyébként Barroso elnök úrral –, hogy egy megvalósíthatósági tanulmány megírása megkezdődött. Ez az első lépése annak, hogy egyáltalán a bizottság ezzel a kérdéssel úgy foglalkozzon, hogy később ebből egy irányelv, egy szabályozási irányelv, magyarul egy mindenkire kötelező törvény és rendelkezés szülessen.
