És az elnöki program szerves részének kell majd tekinteni, hogyha ilyesmit lát, akkor odamegy, és személyesen is beáll a sorba?
Nem ez az első, talán nem tűnt föl mindenkinek, de volt már módom arra, hogy mások teljesítményét megsüvegeljem, mint ahogy a belecskaiak teljesítményét is meg kellett süvegelnem. Ilyen volt például néhány héttel ezelőtt, amikor a Csányi Alapítvány évzáró rendezvényére mehettem el, ahol egy nagyon sikeres, már nyolc éve elkezdett munkát lehetett értékelni, ahol most már közel kétszáz gyermeknek, szegénysorból származó, ámde tehetséges gyermeknek a gondozását látják el. A lényege ennek a mentorprogramnak az, hogy a gyermekek, miközben végzik az általános iskolai vagy középiskolai tanulmányokat, lehetőséget kapnak arra, hogy négy területen, még az iskolán kívül, illetőleg hétvégén, valamint a szünetekben nyelvet tanuljanak, informatikai képzésen vegyenek részt, valamilyen általuk választott sportot űzzenek, illetőleg valamilyen készségtárgyat még magasabb szinten műveljenek. Nagy szerencsém volt, hogy pont egy olyan személy, Radoszáv Miklós vezeti ezt a programot, aki nekem évfolyamtársam volt az egyetemen, és akiről tudom, hogy hosszú-hosszú évtizedek óta már ilyen programokon dolgozik, és nagyon nagy örömmel számolt be a sikereikről. Ez is egy olyan teljesítmény, a mentoroknak a teljesítménye, a gyermekeknek a teljesítménye, és ne feledkezzünk meg a mecénás Csányi Sándor teljesítményéről sem, ami példaértékű, és amit nyugodt szívvel állíthatunk jó példaként Magyarország minden egyes polgára elé. De mondhatom azt, hogy jövő héten találkozni fogok négy matematikussal, köztük egy idős professzorral, aki éppen most kapta meg az Abel-díjat, ami ugye a matematikai Nobel-díjnak felel meg. Szemerédi Endre professzor úrról van szó. Úgy gondoltam, hogy egy vacsora keretében az idős, komoly, nagy tekintélynek örvendő, nemzetközi elismerést szerzett professzort leültetem egy asztalhoz egy vacsora keretében a Sándor-palotában két fiatal matematikussal, Énekes Péterrel és Köprenczy Gergővel, akik egyébként bonyhádi származásúak, és az ő tanárukat, Katz Sándor tanár urat is meghívtam erre a vacsorára. A két fiatal egy nagyon rangos nemzetközi tudományos és innovációs versenyen negyedik helyet ért el, amire eddig még nem volt példa magyar fiatalok esetében. Azt gondoltam, hogy miközben a nagy tekintélyű professzor teljesítményéről is beszélünk és megemeljük a kalapunkat előtte, aközben jó, hogyha fölhívjuk a figyelmet a két tehetséges fiatalt szárnybontogatására, és lehetőséget adok arra, hogy akik valószínűleg sosem találkoznának az életben, a Sándor-palotában egymásra találjanak, és olyan matematikai problémákról beszéljenek, amit én valószínűleg nagy érdeklődéssel fogok hallani, de hozzászólni ehhez egészen biztosan nem tudok, hiszen az én képességeimet és tudásomat meghaladja.
Akkor látja ennek a beszélgetésnek a veszélyét, nem kell külön fölhívnom erre a figyelmet.
Azért bízom benne, hogy beszélgetni fogunk személyes családi ügyekről, és esetleg a sportról is. Éppen az Európa-bajnokság vége után leszünk, tehát ha ők futballszurkolók, akkor talán még az Eb-döntőről is válthatunk szót. Remélem, hogy én is valamilyen szinten részt tudok venni a beszélgetésben, de a bonyolult matematikai problémáknál, azt gondolom, ott nekem nem osztanak lapot.
