– Ön hogy látja, ezzel a bizonyos Under2 mozgalommal és ezzel az összefogással megvalósulhat a párizsi egyezményben kitűzött cél úgy is, hogy az Amerikai Egyesült Államok kilépett? Hol tartunk az úton?
– A szakértői elemzésekre tudok hivatkozni, hiszen ezt a kérdést nagyon sokan föltették. Ma már nem az Egyesült Államok a legnagyobb szén-dioxid-kibocsátó, hanem Kína. De az egy főre eső kibocsátás tekintetében az Egyesült Államok még messze megelőzi Kínát például. Tehát ez a két ország felel döntően azért, hogy mi is történik a légkörrel és mi történik a szén-dioxid mennyiségével, nő, csökken vagy stagnál. Nos, ezek az elemzések azt mutatják, hogy erre a kérdésre, amit ön föltett, a válasz a következő. Ha az Under2 mozgalom sikeres lesz és a városok, szövetségi államok teljesítik vállalásaikat, akkor az Egyesült Államok párizsi vállalása annak ellenére teljesülni fog, hogy az Egyesült Államok kilépett a párizsi megállapodásból. Ez a 2025-ös vállalásra igaz, későbbi időszakra már nem, tehát ott az Egyesült Államoknak is további erőfeszítéseket kell majd tennie. De addig még legalább két elnökválasztás lesz az Egyesült Államokban. Tehát azt sem tekintem végleges amerikai állapotnak vagy döntésnek, amit Trump elnök hozott, mert lehet, hogy a következő elnök ismét csatlakozni fog a párizsi megállapodáshoz. És nem is a párizsi megállapodás az érdekes, vagy az ahhoz való csatlakozás, hanem az azzal való szembesülés, amit a tudomány ma már szinte egyöntetűen napról napra újabb és újabb bizonyítékokkal elénk tár, hogy az elmúlt tízezer év – ahogy ezt a tudósok mondani szokták – paradicsomi állapotát, tehát a klíma szempontjából egy egyensúlyi állapotát az elmúlt kétszáz évben megbolydítottuk, fölborítottuk. És ez rohamos, méghozzá nagyon-nagyon drámai. A Föld történetében páratlan gyorsaságú változást idéz elő a klímában. Arra szokták azt mondani, hogy ez olyan, mint hogyha a Föld termosztátját folyamatosan csavargatnánk fölfelé, és egyre inkább fölfűtenénk a Földet. Egyszerűen fölfűtjük, fölforraljuk a bolygót. Ennek pedig nagyon drámai következményei vannak már most, és lesznek a közeli jövőben.
– Elnök úr, egy szóra még térjünk vissza Trump elnökre. Ő ugye úgy fogalmazott, hogy ez a párizsi egyezményben megfogalmazott vállalás nagyon sokba kerül Amerikának. Nem lehet a klímavédelmet úgy szervezni, hogy az jó legyen a gazdaságnak? Nem lehet olyan, akár új megoldásokat bevezetni, hogy az megérje a befektetést?
– De, megint csak azt tudom mondani, hogy fején találta a szöget, mert pontosan erről szól a dolog. Ma már nemcsak az a kérdés, hogy a klímatudósok miről beszélnek, hanem az is fontos kérdés, hogy a közgazdászok hogyan vélekednek minderről. Például egy olyan neves közgazdász, mint Nicholas Stern, a Világbank volt vezető közgazdásza, 2006-ban letette az első tanulmányát, ami ugyanerre a kérdésre kereste a választ, és azt mondta, ha az éves GDP másfél százalékát megelőzésre fordítjuk, tehát a klímaváltozás hatásainak kiküszöbölésére, akkor azzal körülbelül tízszer annyi kártól tudjuk megóvni magunkat. Ez volt az első állítása. A másik állítása pedig az volt, hogy ezek a befektetések, amiket az ön is felsorolt a kérdésében, amiket a klímavédelem érdekében teszünk, azok egy olyan gazdasági fordulatnak az alapját teremtik meg, ami biztosítja a fenntartható fejlődést, nem kell lemondanunk egyébként az eddigi gazdasági fejlődés eredményeiről. Ha úgy tetszik, a kényelmünkből csak annyit kell feladni, ami vállalható. Viszont egy tartós és fenntartható fejlődési pályára lehet átállítani a gazdaságokat. Ehhez különböző technológiai újításokra van szükség, tehát a tudománynak és az iparnak is van szerepe. Ezekre nagyon sok jó példát láthatunk, hogyan és milyen technológiai váltások történtek az elmúlt években, amelyek az energiahatékonyságot javították, a szén-dioxid-kibocsátást csökkentették. A termelés volumenét, minőségét, színvonalát viszont nem érintették, sőt, javították. Sok ilyet tudunk. Tudunk ilyet mondani az iparból, tudunk ilyet mondani a vízgazdálkodás területéről, tudunk ilyet mondani a mezőgazdaságból. Én a mezőgazdasággal kapcsolatban egyébként két ilyen példát is vittem. Tehát az úti poggyászban még volt két konkrét magyar innováció, ami éppen a mezőgazdasághoz kötődött, és ezt is megosztottam a hallgatósággal.
– Ha már a mezőgazdaságot szóba hozta itt, a héten a Nemzeti Agrárkamara képviselőivel találkozott elnök úr. Azért ment, hogy megbékítse őket, mert a nyár végén az Alkotmánybírósághoz küldte normakontrollra a vízkivételezéssel kapcsolatos törvénymódosítást?
– Stílusosan mondhatom azt is, hogy azért mentem, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Mert én érteni véltem a parlament szándékát, amikor ezt a törvényt megalkották.
– Ugye, bocsásson meg, csak annyit röviden a hallgatók kedvéért, hogy a törvény könnyebbé, bürokrácia-mentesebbé tenné a kútfúrást nyolcvan méteres mélységig. És ebben ön lát kockázatot.
– Hát nemcsak én láttam kockázatot, hanem az Alkotmánybíróság is. Ahogy azt szokták mondani, sikerült átesni a ló másik oldalára. Tehát eddig az volt a baj, hogy a kútfúrás nagyon-nagyon bürokratikus volt, a gazdáknak sok pénzébe került. Ezen akart változtatni a törvényhozó, de átesett a ló másik oldalára, mert azt mondta, hogy akkor legyen mostantól engedélymentes. Innentől annak a vitának nincs is értelme, hogy most ötven méter vagy nyolcvan méter a mélység, mert hogyha nem kér engedélyt valaki egy kút fúrására, engedély nélkül fúrhat kutat, akkor ugyan ki és hogyan tudja azt ellenőrizni, hogy ötven méternél, hatvan méternél, nyolcvan méternél állt meg, vagy továbbment, és százhúsz méteres mélységig fúrt.
– Igen, csakhogy ott már karsztvíz, és nem felszíni víz van.
– Így van. És ez a kulcskérdés, hogy a talajvízréteget műveli le és használja öntözésre, vagy egy kontár munka következtében esetleg már a Magyarország számára stratégiai fontosságú, ma még tiszta ivóvízbázisunkat szennyezzük el. Ez az egyik kulcskérdése ennek. A másik, hogy az öntözésre történő vízkivétel olyan módon, és olyan mértéken történjen, amit a természet pótolni tud.
