Tisztelt Tanácskozás!
A Helsinki Konvenció szövege lassan 25 esztendős: e negyed század távlatából érdemes újraolvasnunk az előszavát. A preambulum első két gondolata egy-egy nagyon fontos szóval kezdődik. Az egyezmény egész szellemiségét ez a két sorkezdő kifejezés alapozza meg: „tudatában” és „aggódva”. A részes felek már az 1992-es aláíráskor annak tudatában dolgozták ki a közös célokat, hogy a vizeink állapota aggodalomra ad okot, és a védelmük sürgető feladat. Értették és kimondták, hogy a fokozott terhelés és a veszélyeztető tényezők miatt együttműködésre van szükség.
Tudás és aggodalom: e kettő ma is kéz a kézben jár a fenntartható vízgazdálkodás ügyében. Napjainkra azonban sok tekintetben a tudatosság új szintjére léptünk. A belátáséra, hogy az emberiség jelenlegi életmódja, a környezetre és a természeti erőforrásokra gyakorolt végzetes hatásai miatt a jelenlegi formában fenntarthatatlan. Tudjuk, hogy min és miért kell változtatni, és már többé-kevésbé azt is, hogyan.
Az emberiség 60%-a osztott vízgyűjtő területen él. A víz hiánya, szennyezettsége, vagy a puszta megosztása a történelem során számos esetben hozzájárult a szomszédok közötti konfliktusokhoz. Azonban egyetlen egy olyan eset sem volt, amikor a vízzel kapcsolatos konfliktus eredményeként megnövekedett volna a közös vízgyűjtőn élők számára rendelkezésre álló víz mennyisége. Tehát a problémát ilyen módon nem lehetett tartósan megoldani. Sokkal több példa van viszont az együttműködésre, s ezek sokkal jobb eredményre vezettek.
Néha úgy érezzük, hogy a mai, vízzel kapcsolatos kihívásaink óriásiak. De ha odafigyelünk a tudomány szavára, és magunk is nyílt szemmel járunk, láthatjuk, hogy a klímaváltozás a legtöbb helyen nem orvosolja, hanem ellenkezőleg; növeli a problémát, amelynek megoldására csak közösen lehet esélyünk. Szerencsére, egyre erősebb a felismerés, hogy nemcsak a vízen kell osztozkodnunk, hanem a felelősségen is.
A világ országai 40 év próbálkozása után, az idén jutottak el oda, hogy meg tudtak állapodni egy közös jövőképben, amely nem kevesebbet tartalmaz, mint a fejlődésünk pályamódosítását. Ennek része, hogy a vízkészleteinkkel való fenntartható gazdálkodás is csak a természeti, társadalmi és gazdasági szempontok együttes vizsgálatával lehet sikeres, s csak úgy, ha a közös vízgyűjtőinken élve, a felelősségben is osztozunk.
Ehhez a szerződési kereteket részben kialakítottuk, részben pedig alakítjuk. Számomra ezért is fontos a Helsinki Konvenció megnyitása az Európán kívüli országok számára. Mesterpéldája annak a megoldásnak, amikor egy jó döntésnek csak nyertesei lehetnek.
Ahhoz, hogy a közelítő globális vízválságot hárítani tudjuk, az elfogadott fenntartható vízgazdálkodási jövőkép és a mindenkit befogadó jogi keret mellett másra is szükség lesz: nagyító alá kell vennünk a közös vízügyi intézményi struktúránkat, és feltenni magunknak a kérdést: vajon a korábbi évtizedekben kialakított szervezeteink megfelelően tudják-e támogatni azt a határon átnyúló együttműködést, aminek erősítésére elengedhetetlenül szükségünk van. Azt hiszem, az őszintén feltett kérdésre olyan választ találunk, ami szintén cselekvésre sarkall mindnyájunkat.
Amikor a klímaváltozást és a vízkészleteinket vizsgáljuk, láthatjuk, hogy lassanként az egész világon a szélsőséges válik hétköznapivá. Nekünk ez itt, Magyarországon a víz esetében azt jelenti, hogy egyre gyakrabban kell rekordméretű árvizekkel szembesülnünk hazánk valamely folyóján. Ugyanakkor évről-évre nő az aszályos, csapadékszegény hónapok száma is. A 2000 és 2012 közötti éveknek több mint a fele olyan volt, hogy Magyarországon az aszállyal sújtott területek nagysága meghaladta a művelt területek 50 százalékát. És ha körbenézünk a világban, ennél csak még súlyosabb válság jeleit látjuk. Olyan válságokét, amelyek a felszínen társadalmi és gazdasági krízisként jelentkeznek, de eredendően a vízhez, vagy annak hiányához kötődnek.
Van hát miért aggódnunk. Mégis, csak akkor gondolkodunk helyesen, ha a fenyegetésen túl meglátjuk az esélyt, hogy most, amikor még nem késő, egy új hozzáállással még elkerülhetjük a katasztrófát.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Azt mondják, céltalan hajósnak nincs kedvező szél. Nekünk már megvannak a céljaink. Most eljött a cselekvés ideje. Felvállalva a nemzeti felelősséget, és együttműködve a közös vízbázisok használatában, körültekintően, fenntartható módon, szabályozott keretek között.
Fontos, hogy közös erőforrásként tekintünk a vízre. A változtatási kényszer akár „kedvező szél” is lehet: meg kell tanulnunk a javunkra fordítanunk. Akkor a tudás és az aggodalom is a helyes irányba visz majd minket: tisztább vizekre, és egy immáron fenntartható fejlődés felé.
Ennek szellemében tisztelettel köszöntöm a budapesti tanácskozásra érkezett vendégeinket, és kívánok Önöknek a tárgyalásaikhoz sok sikert!
(Az üzenetet a tanácskozáson Kőrösi Csaba, a Köztársasági Elnöki Hivatal Környezeti Fenntarthatóság Igazgatóságának vezetője olvasta fel.)