Mindez az Önök hűségét és ragaszkodását mutatja. Ragaszkodást közös gyökereinkhez, nyelvünkhöz, kultúránkhoz.
Biztos vagyok benne, hogy abban a teljesítményben, amely a magyar közösségek és intézményeik fenntartását jelenti, a szív szavát, a szeretet erejét kell tisztelni.
A szót, amit a haza, a magyar haza és a magyarság jelent.
Haza. „Haza a magasban”, amiről Illyés Gyula is oly szépen beszél versében. És bár volt idő, amikor joggal érezhették úgy, hogy Magyarország nem figyel és nem számít Önökre, Önök akkor sem mondtak le erről a hazáról. Nem mondtak le akkor sem, amikor a hűséghez a lélek nagysága kellett. Nem mondtak le, mert tudták, ez olyan volna, mintha lemondanának önmagukról.
Az idő az Önök hűségét igazolta. Igazuk volt, igazuk lett. És igazuk van abban is, ha továbbra is azt keresik, ami képes egybeforrasztani mindazt, amit a történelem szétválasztott.
Az új évezred szabad Magyarországa számít Önökre. A távolság ma már mind kisebb akadály ebben, mint ahogy ma már nincs akadálya az állampolgárság új vagy ismételt felvételének sem. Magyarország államfőjeként megtisztelő számomra, hogy a mai napon egy olyan ünnep részese lehetek, amelyen sokan Önök közül állampolgári esküvel ünneplik a magyar forradalom évfordulóját.
Tisztelt ünneplő Közösség, kedves Honfitársaim!
57 esztendővel ezelőtt ezen a napon, október 23-án, Budapesten kifordult sarkaiból a világ. Olyan fiatalok vonultak az utcán szabadságot és igazságot követelve, akik tudatos életük minden addigi percét egy hazug diktatúrában élték. Méltóságukért indultak útnak a Petőfi-szoborhoz, a Bem-szoborhoz, a Parlamenthez.
Vajon honnan tudták, mi fán terem a szabadság? Miért nem elégedtek meg azzal, amiben felnőttek? A válasz egyszerű. A szüleiktől tanulták, a vérükben örökölték, a zsigereikben érezték, hogy ez a nemzet többre hivatott. A szabadság eszményképét az előttük járó nemzedékektől örökölték. És nem akartak tovább úgy élni, hogy a vágyott haza ilyen messze legyen a valóságostól.
Sorsukat ezért jegyezték el örök időkre az igazi Magyarországgal, amely nem rendszert és nem államgépezetet jelentett számukra, hanem hazát. Hazát, azaz közös múltat. Hazát, azaz közös ihletet. Közös célt és közös elképzelést a jövőről.
Kedves Eskütevők, Hölgyeim és Uraim!
A mások által kimondott eskü minket magunkat is megszólít. Megnyit valamit a lelkünk mélyén, egy kaput, amelyen át lelki közelségbe kerülünk egymással. És talán nincs is nagyobb hősiesség annál, mint amikor elég bátrak vagyunk másoknak is megmutatni valamit abból, ami lelkünk legmélyén ott lakozik bennünk. Ilyenkor egyszerre leszünk sebezhetőek, és válunk sebezhetetlenné. Sebezhetetlenné, mert lelkierőnkben megsokszorozva többé válunk önmagunknál.
Alighanem 56-os eleink is ilyesmit érezhettek, amikor egymásba kapaszkodva a nemzet szabadságához is elvezető útra léptek. Amikor felemelt fejjel egymás szemébe néztek, és ott meglátták mindazt, amit a diktatúra éveiben önmagukban is elveszettnek hittek. Amikor meglátták egymásban a hűséget mindahhoz, amiért érdemes élni.
Kívánom Önöknek, a mai nap is nyújtson segítséget ahhoz, hogy sohase kelljen arra ébredniük, hogy bármit is elvesztettek önmagukból, és hogy a szabadság nemzetéhez tartozás büszkeségét minden nap meglássák egymásban és a közösségükhöz tartozókban.
