Egy bajnok zászlót emel a magasba. Jobb karja alatt, mezének oldalán különös rajzolat. Apró pontokból álló kupolaforma, rajta kereszt. Idegeneknek csak egy minta – nekik semmit sem jelent. Mi azonban tudjuk, hogy az az ív egy korona, ami lejjebb címerben folytatódik.
Ha nem ismernénk a győztest, ha nem épp neki szurkoltunk volna az elmúlt percekben az olimpiai döntőben, akkor is tudnánk: emiatt a jel miatt mi vele összetartozunk.
Közös a jel, közös a csapat, egy a nemzet. Magyarország.
Tisztelt esküt tevő Honvédek!
Tisztelt ünneplő Honfitársaim!
Egy olimpiai eredményhirdetés elég ahhoz, hogy meglássuk azt is, ami világosan és egyértelműen csak a miénk, magyaroké. Amivel különbözünk másoktól. Piros-fehér-zöld zászló, címer, Szent Korona.
Olimpikonok, akik dicsőséget szereztek Magyarországnak. Bajnokok, ezüst- és bronzérmesek, pontszerzők, akik gyorsaságukkal, ügyességükkel, erejükkel és elszántságukkal örök emléket hagynak a szívünkben. Évek múltával jelképpé válnak, akik a magyarok álmait, tetteit, a magyarok harcait és győzelmeit jelenítik meg.
A győztes csaták, a szabadságért kirobbant forradalmak, sorsfordító korszakhatárokat jelző ünnepeink ugyancsak magyarok álmaiból, tetteiből, magyarok harcaiból és győzelmeiből váltak jelképpé.
Nemzeti ünnepeink évtizedek, évszázadok távlatából is összetartozásunkat hirdetik. Hitet adnak, büszkévé tesznek, szembesítenek önmagunkkal. Csak nekünk, magyaroknak fontosak.
Augusztus huszadikával sincs ez másképp. Új államot alapító király. Méltó főre kerülő korona. Szent eskü minden jövőbeli magyarért. Jel, forrás, igazodási pont, évenként ismétlődő ünnep.
Tisztelt Honfitársaim!
Az elmúlt több mint másfél esztendő nehézzé tette a közös emlékezést. Vörösmarty Mihály szavaival: „Megnehezült az idők viharos járása”.
A járvány idején alig felfogható veszteségek értek sokakat. Több mint harmincezer honfitársunk lett a koronavírus-járvány áldozata.
A járványidőszak ostromállapotában, amikor nap mint nap újabb erőpróbákat kellett kiállnunk, amikor hullámtól hullámig küzdve éltünk, fényévnél is távolabbinak tűnt az ünneplés felszabadult öröme. Amikor a család volt veszélyben, amikor a holnapunkért aggódtunk, ki gondolt a régiek hőstetteire? Ez idő tájt aligha láttuk meg magunkban a dicső múlt folytatóit, sokkal inkább hasonlítottunk a számtalan balsorsban megpróbált őseinkre.
Tisztelt Ünneplők!
Szerb Antal írta egykor: „…amint örvény felé közeledünk – hirtelen titkos erőtartalékok nyílnak fel a lélekben. Erőtartalékok, amelyek túl vannak minden ésszel, akarattal elérhető dolgok határán; erők, amelyek kegyelemszerűen jönnek, amikor minden másról le kell mondanunk.”
Az elmúlt hónapokban, amikor annyi mindenről le kellett mondanunk, kiderült, hogy mennyi mindenbe kapaszkodhatunk. Kiderült, hogy a félelmek, a fájdalmak végső határán, de még azon is túl van valami, ami visszahúz minket az örvény pereméről. Hogy vannak erőtartalékaink az ésszel elérhető dolgok határán túl is. Hogy vannak erőtartalékaink magunkban és a közösségben. Kiderült, hogy tudunk önzetlenek, segítőkészek, figyelmesek és fegyelmezettek lenni. Hogy tudunk türelemmel várni, alkalmazkodni, odafigyelni. Hogy vannak a biztonságunkért éjt nappallá tévő honfitársaink a kórházakban, az idősotthonokban, a mentőautókban. És vannak magyar honvédek, akik naponta értünk szolgálnak.
