Tisztelt ezredéves államiságát ünneplő Magyarország,
Magyarok határainkon innen és túl,
kedves Honfitársaim!
Mióta világ a világ, az ember szabadságra, boldogságra vágyik, és szeretne biztonságban élni. A biztonság iránti vágy az ember veleszületett tulajdonsága. Alapvető törekvésünk, hogy megteremtsük személyes és közös biztonságunkat.
A jó állam átlátható, kiszámítható, sajátunknak érzett és tiszteletben tartott, biztonságot nyújtó keretek kialakításával nélkülözhetetlen segítséget jelent életünkben.
Amikor több mint ezer esztendővel ezelőtt eleink Szent István királyunk vezetésével az önálló, keresztény magyar állam megteremtésébe fogtak, ez a cél lebeghetett a szemük előtt. Szent István és az őt követő királyaink azt remélték, hogy biztonságos és időtálló kereteket teremtenek a magyarságnak.
A mű időtállónak bizonyult. Időtállónak és példaadónak.
Mert a magyarok egymás nyomdokába lépő nemzedékei mindig megtalálták a módját, miként őrizzék, és miként újítsák meg a Szent István-i örökséget.
Pedig a magyar nép történelme során nem egyszer érezhette úgy, hogy a pokol kapui nyíltak meg, s nem egyszer kellett szembeszállnia azzal a veszéllyel, hogy a történelem viharait megszenvedve kifosztott, önbecsülését vesztett nemzetté válhat. Küzdelmeinkben csak a magunk erejére hagyatkozhattunk, csakis saját magunkra számíthattunk.
Mi, magyarok azonban mégsem adtuk fel soha.
Ha lerombolták, mi újjáépítettük országunkat.
Ha elvették, kivívtuk függetlenségünket.
Ha megrabolták, mi visszaszereztük szabadságunkat.
Ha veszélybe sodorták, megvédtük biztonságunkat.
Hogy legyen országunk, amelyre mindig számíthatunk.
És legyen hazánk, amely mindig számíthat ránk.
Ebből a munkából az előttünk járó nemzedékek mindegyike kivette a részét.
800 éve a tatárjárás, 300 éve a török birodalom pusztításai után, de az első világégést követően is, amikor új hazát kellett teremtenünk a történelmi Magyarország romjaiból.
És akkor is, amikor – egy emberöltővel később – a második világháborúban kifosztott falvainkból, lerombolt városainkból, a felrobbantott hidakból és vasutakból kellett újjáépítenünk mindent.
Dédszüleink, nagyszüleink, szüleink példája a legszebb bizonyíték arra, hogy a teremtő és a megtartó erő mi mindenre képes. Az ő erőfeszítéseiknek köszönhetjük, hogy országunk minden pusztítás után újjáépült. Nekik tartozunk köszönettel, hogy újra meg újra megteremtették biztonságunkat.
Így köszöntött ránk az a korszak, amelyben sokáig úgy gondolhattuk, hogy megannyi személyes és közös erőfeszítés után végre egyszer s mindenkorra stabil keretekbe ágyazhatjuk hazánk, s vele személyes életünk biztonságát.
Hazánk sikeres csatlakozása a NATO-hoz és az Európai Unióhoz az előttünk járó nemzedék reményének valóra válását jelentette. Joggal remélhettük, hogy ezután olyan biztonságos világban élhetünk, amelyben nem kell külső fenyegetettséggel számolnunk. Joggal remélhettük, hogy erőinket immár arra összpontosíthatjuk, hogy elérve a nyugati országok szabadságát és függetlenségét, végre a jólét megteremtésében is fel tudunk zárkózni hozzájuk. Sokáig úgy tűnt, hogy Európa újraegyesítését követően a szembenállás és bizonytalanság után az együttműködés és a biztonság évtizedei várnak majd ránk.
Ám a 2008-ban bekövetkezett pénzügyi világválság és az elmúlt évtizedben lezajlott politikai, társadalmi változások világosan megmutatták, hogy ez a reményünk sajnos illúzió. A mai világ egyre kevésbé hasonlít akárcsak a 10 évvel ezelőtti világunkra.
Biztonságunkra ma más veszélyek leselkednek. 10 évvel ezelőtt senki sem gondolta volna, hogy a hidegháború veszélye visszatér Európába. Ki gondolta volna, hogy egy évtizeden belül recsegni-ropogni kezd az euróövezet, és hogy az Európai Unió olyan 21. századi kihívásokkal kerül szembe, amelyekre többé már nem érvényesek a 20. századi megoldások? Ki gondolta volna, hogy jöhet olyan idő, amikor egy terrorista latorállam sakkban tarthatja a fél világot? És ki gondolta volna, hogy ennek a fenyegetésnek az árnyéka Európáig is elérhet?
