Tisztelt esküt tevő Honvédek, kedves Honfitársaim, Magyarok itthon és a nagyvilágban!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A történelmet a sikeres nemzetek formálják. Azokat, akik kudarcot vallottak, jórészt elnyelte az idő óceánja.
Mi, magyarok megmaradtunk. Megtartottuk országunkat, államiságunkat, szabadságunkat és függetlenségünket. Magunk irányítjuk sorsunkat, és szabadon dönthetünk közös dolgainkról. Egyenrangú polgárai vagyunk az Európai Uniónak. Országunkat sikeresen illesztettük a világ legnagyobb védelmi rendszerébe, melyben katonáink nagy megbecsülést vívtak ki hazánknak.
Mi, mai magyarok rendelkezünk mindazzal, amiért eleink oly kitartóan imádkoztak, amit oly kitartóan reméltek, és amiért oly kitartóan küzdöttek évszázadokon át. Ezért a mai napon, államalapító Szent István királyunk ünnepén bátran és büszkén mondhatjuk magunkról, hogy mi, magyarok a történelem sikeres nemzetei közé tartozunk.
Tisztelt Honfitársaim!
Ezer éves európai államiságunk nagy értékek hordozója. Hitünké, kultúránké, alkotóerőnké, megtartó képességünké. Még akkor is, ha mindennapi életünkben megannyi gondon, kétségen és küzdelmen kell úrrá lennünk.
Gondjainkat ismerjük. Amíg lesz akár csak egyetlen gyermek is országunkban, aki éhét nem csillapíthatja, amíg lesz akár csak egyetlen olyan dolgozni tudó és akaró polgár, aki nem jut tisztes megélhetéshez, amíg lesz akár csak egyetlen olyan fiatal pár, akiket jövőjük bizonytalansága tart vissza a gyermekvállalástól, és amíg csak egyetlen idős ember is lesz körünkben, aki egy élet munkája után is nélkülözni kénytelen, mindaddig nem lehetünk elégedettek.
De ahhoz, hogy igazán elégedettek legyünk, mindenkinek be kell látnia, hogy neki magának is felelőssége van mind saját, mind pedig közös hazánk boldogulásában.
Nem kell ahhoz túl mélyre ásnunk történelmünkben, hogy felismerjük, mi, magyarok azokban az időkben voltunk a legsikeresebbek, akkor gyarapodott és erősödött legjobban országunk, amikor képesek voltunk szót érteni önmagunkkal, és bölcs megegyezésre jutni környezetünkkel. Hazánk sikere érdekében ma is szükségünk van új kiegyezésre önmagunkkal arról, miként tehetjük jobbá közös életünket.
Az ehhez vezető legrövidebb út megtalálásához egyáltalán nem kell félretennünk vitáinkat. Ám több megértéssel és több tisztelettel kell egymás felé fordulnunk! És jobban meg kell becsülnünk a teljesítményt.
Minden magyar teljesítményét.
A világraszóló sikereket éppúgy, mint a mindennapokét. Édesanyák és édesapák erőfeszítéseiről beszélek, akik gondoskodnak családjukról, nagyszülőkről, akik megértésből és bölcsességből nyújtanak példát, tisztes vállalkozókról, akik mások megélhetését biztosítják, életerős fiatalokról, akik tehetségük szárnyait bontogatják, és azokról is, akik különösen nehéz körülményeik ellenére, vagy épp fogyatékosságukkal megküzdve az élet felemelő szépségére mutatnak példát.
Az állam ma mi vagyunk. Mindannyian. Mi vagyunk a garanciái annak, hogy erős, államalkotó nemzetként a jövőben is fennmaradjunk.
És ha ebben sikerül egyetértésre jutnunk, akkor már csak azt kell megértenünk, hogy akkor válik jobbá életünk, ha nem arra várunk, hogy mindig a másik tegye meg az első lépést. Ha az első kérdésünk nem az, hogy mit tesz értünk a szomszédunk, a barátunk, a rokonunk vagy a hazánk, hanem az, hogy mi mit tehetünk őértük.
Szerencsére erre is találunk jó példát közös életünkben. Mindannyian emlékszünk a szívszorító napokra, amikor az évszázad árvizével kellett szembenéznünk. Alig több, mint két hónapja ennek. A hírekben nap mint nap hallottuk, hogy a Duna előbb Németországban, majd Ausztriában is kilépett medréből. Tőlünk nyugatra gátak szakadtak át, emberi életek kerültek veszélybe, falvak és városok kerültek víz alá.
A fenyegető árhullám vészesen közeledett határainkhoz. Alig volt idő, és alig volt remény, hogy nekünk, magyaroknak sikerüljön medrében tartani a folyót. Tudtuk, ha a gátak nálunk is átszakadnak, családok százezrei kerülnek veszélybe. Mindenki tisztában volt azzal, mekkora próbatétel ez. De azokban a napokban azt is érezni lehetett, hogy különös erő mozdul meg mindenkiben.
Mindenki egyet akart.
Lélekben az egész ország ott állt a gáton, az árral szemben. Mindenkiben közösen munkált a remény, hogy nekünk, magyaroknak talán sikerülhet a csaknem lehetetlen, az, ami sajnos nem sikerült német és osztrák barátainknak.
Kormány, önkormányzatok, katasztrófavédelmisek, hősiesen helytálló katonák, rendőrök, tűzoltók, vízügyi szakemberek és önkéntes segítők számolhatatlan hada mozdult meg egy emberként, hogy részt vegyen a védekezésben. Ismeretlenek tízezrei siettek egymás megsegítésére. Aki tehette, homokzsákot pakolt. Mások autójukkal értéket, életet mentettek. Volt, aki gépeit bocsátotta rendelkezésre, ki az aggregátorát adta kölcsön, ki a vízszivattyúját. Mikor mire volt szükség. És voltak, akik imádsággal vagy jó szóval tartották a lelket a csüggedőkben. Példásan teljesített a média is, percre pontos hírekkel szolgálva a hatékony védekezést. Az összefogás sikerét az egyházi és világi karitatív szervezetek munkája és megannyi vállalat, hivatal önkéntes felajánlása is segítette.
