Nagysándor József nem önmagának, inkább rokonainak kért lelki támogatást a gyóntatójától: megígértette vele, hogy biztató szavakkal fordul majd szeretteihez. A szemtanúk szerint a vesztőhelyen csak az utolsó pillanatban dobta el szivarját, és latin mondással intette kivégzőit: Hodie mihi, cras tibi. – Ma nekem, holnap neked.
Vécsey Károly a feleségének küldött utolsó, gyönyörű szerelmes szavak mellett végtelen lélekjelenléttel egy még ki nem fizetett nyugtáról is rendelkezett.
Török Ignác, az elsőrangú hadmérnök mindent megtett azért, hogy Komárom várát oly sokáig tartani lehessen. Az utolsó órákban is várépítési szakirodalmat olvasott.
Noha a legutolsó éjszakát szinte mindannyian virrasztva töltötték, Dessewffy Arisztid ártatlan nyugalma bizonyságául mélyen aludt. Hajnalban a hozzá érkező lelkipásztor keltette fel.
Aulich Lajos a börtönben és a hóhér kezei között is méltó maradt jó hírnevéhez. Hidegvéréből mit sem veszítve, mindvégig némán tűrte sorsát.
Lázár Vilmos nem mulasztotta el megköszönni az aradi városi levéltárosnak, hogy fogsága idején támaszt nyújtott családjának. Saját gyászmiséjére a papnak egy aranyat adott.
Tisztelt Honfitársaim!
Az aradi tizenhármak ártatlanságuk bizonyosságával végezték be életüket és mélységes aggodalommal hagyták hátra szeretteiket, akiktől nemcsak az elválás volt iszonyú, de annak tudata is, hogy a megbélyegzés, az igaztalan vád az ő fejükre száll.
1849. október 6. a példátlan bosszúhadjárat legsötétebb napja. Az eljárások az érvényes magyar törvényeknek nem feleltek meg. Az ítéletek többnyire előre készen álltak: az esetleges tárgyalás csak a látszat megtartására szolgált.
A véres leszámolást Európa megdöbbenéssel figyelte. Az ilyesféle kegyetlen megtorlás abban az időben szokatlan volt, az osztrák hadsereg történetében is példa nélkül álló.
A következmények – ahogy a francia külügyminiszter előre látta – valóban gyászosak voltak.
De végül Damjanichnak lett igaza, aki kivégzése előtt e szavakat intézte az utolsónak maradó Vécseyhez: „A haza ügye szent volt, s a mi halálunk új erőt ád neki!”
A hősi halálból valóban erő lett. Örök jel, hogy a magyarok szabadságharcát túlerővel le lehet törni, de szabadságvágyukat elfojtani nem lehet.
Az áprilisi törvények politikai vívmányainak többsége túlélte a katonai vereséget. Kevesebb mint két évtized múltán az uralkodó elfogadni kényszerült azokat. Az 1867-es kiegyezés a ’48-as célokat váltotta valóra.
Tisztelt Honfitársaim!
Az elmúlt esztendőkben október hatodikán számos olyan településen jártam, ahol a helybéliek évről évre saját mártírjaikra emlékeznek. Egy tanítóra, lelkészre, nemzetőrre, papra, honvédre.
Valakire, aki egykor ott született, közülük ment katonának, értük áldozta életét. Aki a maga közösségében hitet tett az új, polgári Magyarország mellett és példát mutatott hazaszeretetből.
Hősök, akiknek nevét büszkén adják könyvtárnak, iskolának. Hősök, kiknek sírjára, emléktáblájára, szobrához mindig kerül virág.
Ha tudjuk, mi történt velük, ha számon tartjuk életüket, felidézzük halálukat, akkor ez a nap nem csak a gyász, a végső, nagy csönd miatt lesz fontos. Nemcsak a vértanúságot hirdeti, hanem az emberhez méltó életet is.
Hűséget, hazaszeretetet. Az emberi tisztesség értékét. A méltósággal viselt sorsot. Követendő példát. Az igazságot.
Amiről Juhász Gyula sok-sok évvel később így írt:
„Az Igazság, mely tegnap még halott,
Világ bírájaként föltámadott.”
