„Egy jó természetfotó technikailag tökéletes, újszerű, megismételhetetlen, és hitelesen tükrözi a mondanivalóját.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ha az ember kellő időt szán rá, és kitartóan nézegeti Máté Bence magyarországi képeit, előbb-utóbb különös érzés keríti hatalmába. Szinte biztosra veszi, hogy Máté Bence kis hazánk minden madarával találkozott már.
Ismeri őket. Nem fajta, hanem személy szerint. A Kiskunságban legalábbis bizonyosan előre köszönnek neki a dankasirályok, szárcsák, szalakóták, gémek és kócsagok.
Ha mégsem teszik, annak egyetlen oka lehet: hogy Máté Bence kiválóan álcázza magát. Képein a madarak – de a többi állat is – olyan természetes módon viselkednek, olyannyira magukba feledkeznek, hogy látszik, még csak nem is sejtik: valaki figyeli őket.
Máté Bencének köszönhetjük, hogy benézhetünk a gyurgyalag tollai közé. Beállhatunk a levélvágó hangyák szorgos menetébe, vagy meghúzhatjuk a leopárd bajuszát.
Máté Bence szó szerint – és szakmai értelemben is –hatalmas utat tett meg azóta, hogy pusztaszeri otthonuk ablakán kinézve a nádast figyelte.
Még csak 34 éves, de már nemzetközi hírű fotós, aki munkái által világokat köt össze. Képeivel magyarországi vadvízi madarakat visz a folyóiratot lapozgató nyugat-európaiak otthonába, és elefántokat hoz minekünk.
Számtalan nemzetközi természetfotós díj tulajdonosa. Ő az első, akit az év ifjú természetfotósának, majd felnőttként az év fotósának is megválasztottak. „A magyarországi nemzeti parkok nagykövete” cím büszke tulajdonosa. Könyvei jelentek meg, filmsorozat készült róla.
Jogos a kérdés: mivel nőtt a többiek, a félelmetesen nagy hazai és nemzetközi konkurencia fölé? Máté Bence örökké lesen van. Szerencsére nem a futballpályákon, hanem abban a sajátos állapotban, amelyben az ember legközelebb lehet a megfigyelni kívánt természethez.
És Máté Bence nemcsak egyszerűen lesen van, hanem tökélyre fejlesztette a leselkedést. Attribútuma a mellcsizma és a detektívüveg. Előbbi azért kell, hogy a jéghideg vízben gázolva eljusson a legjobb leshelyig. Utóbbi pedig azért, hogy ő közelről lásson, de őt ne vehessék észre.
Az egész világ csodájára jár annak a kreativitásnak, ahogy lest épít. Teljes elszántsággal és a legjobb technika megtalálásával jut el a tökéletes kép elkészítésének esélyéig.
De hatalmas alázattal veszi tudomásul, hogy még a lehető legjobb körülmények megteremtése is csak színpad, és a természet, ez az öntörvényű „művész” bizony lehet, hogy improvizálni fog. És a fotográfusnak ezt a kiszámíthatatlanságot türelemmel kell fogadnia.
Számtalanszor megtapasztalta már, hogy – ahogy ő mondja – „ki tudja ölni a lelkesedést, ha egy hétig bámulom a nádszálakat”. Mégis, három évig járt Tamásiba dámszarvast lesni, mire végre a találkozás úgy sikerült, ahogy szerette volna.
Egyik díjnyertes képe, a Nagy Göncöl című, 74 éjszaka eredménye: ennyi kellett hozzá, hogy az egyik legfélénkebb madarat, a szürke gémet egy méternél közelebbről, tökéletes csillagállásban sikerüljön megörökítenie.
A természetfilmesek, természetfotósok talán legkülönlegesebb kalandja az éjszakai világ bemutatása. Ebbe a világba belesni talán még izgalmasabb. Máté Bence fotói most valóban olyan helyekre is elviszik a kíváncsi tekintetünket, ahová még napjaink mindenhová ellátó embere is csak rendkívül ritkán kap esélyt bepillantani.
„Olyan képi világot szerettem volna mutatni, amelyet szabad szemmel nem lehet látni” – mondja Máté Bence.
Ehhez pedig a saját figyelmét is felszabadítja. Saját fejlesztésű szoftvereket alkalmaz, hogy a kamera a fotós fizikai jelenléte nélkül is minden eddiginél közelebb merészkedhessen az állatokhoz, és kiváló, megismételhetetlen, egyedi képek szülessenek.
Hogy mennyire egyedi, okos és milyen szokatlan ez a látószög, minden egyes most kiállított munkáját nézve azonnal megérthető.
Azok közül, akiknek volt módja igazi vadonban, akár a sötétség titkait fürkészve is növényeket, állatokat megfigyelni, sokan próbálkoztak már leírni ennek a mágikusan izgalmas világnak a szépségét. Közülük is az egyik legérzékletesebb és egyben legszórakoztatóbb mesélő Gerald Durrell.
Nála ilyen leírásokat olvashatunk: „A fejünk felett, a levelek és indák szövevényén keresztül az ég arannyal pettyezett zöld foltokban villant át, mintha óriási sárkány oldalait látnánk a fák között. Kezdődtek a jellegzetes esti neszek.”
Vagy ilyet: „…a fát megvilágították a lenyugvó nap utolsó sugarai, az egész kép olyan volt, mintha egy gondosan elrendezett háttér lenne valamihez.
És mintha a kis színpadon felment volna a függöny…”
Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, most itt, a Szent István téren is felmegy a függöny. Nézőpontunk egészen különleges. Máté Bence megvilágításában, extrém fényviszonyok között, különleges perspektívában leshetjük meg a világ megannyi csodás élőlényét.
Méghozzá a létező legszebb színpadon: otthonukban, a természetben, a vadonban.
(Szerkesztett változat.)