A sokakat inspiráló angol természetfilmes − akinek legújabb munkája hamarosan itt, Gödöllőn már a vetítővásznon lesz látható − mondta néhány esztendővel ezelőtt: „Az elmúlt 50 év nagy részét a vadon kutatásával töltöttem. Filmre vettem élőlényeket természetes környezetükben, bizonyos mértékig kerülve az embert. Az évek során azonban egyre nehezebb volt igazi vadont találni.”
Azt hiszem, hogy akik természetfilmezésre adják a fejüket, gyakran érzik hasonlóképpen magukat. Szívük szerint leginkább kerülnék az embert. Az embert, aki már régóta többet vesz el a természettől, mint amennyit az pótolni képes. Az embert, aki mindenhol otthagyja felelőtlensége lassan – vagy sosem — gyógyuló nyomait.
Vadont találni bizony már egyre nehezebb. Egyre kevesebb az érintetlen, valódi arcát mutató táj. Ahhoz azonban, hogy a természet titkaira közösen rácsodálkozhassunk, az ember mégiscsak kikerülhetetlen.
Az ember, aki szenvedélyesen szereti a természetet, és magát annak részének tekinti. Az ember, aki hajlandó órákig lesben állni a tökéletes felvételért, hogy aztán nekünk is megmutassa a természet megannyi csodáját. Az ember, aki filmet forgat, szerkeszt, vág, bemutat.
Jane Goodall, a főemlősökkel foglalkozó híres etológus mondta egyszer: „Ahogy csak az ember lehet igazán gonosz, úgy igazán önzetlen is csak az ember lehet.”
Egy ilyen fesztiválon örülni lehet annak, hogy a sok aggódnivalónkon túl mégiscsak megvan még bennünk a kíváncsiság, a rajongás természeti értékeink iránt, és az önzetlen tenni akarás, hogy mindez a következő nemzedékek számára is megmaradhasson.
Igaz, itt, a Grassalkovich-kastély környezetében a legkevésbé sem a vadonban vagyunk. Mégis, ebben az ember formálta környezetben kapunk immáron negyedik alkalommal kiváló lehetőséget megtalálni a vadont, megérteni törvényeit, megérteni törvényeit, megcsodálni szépségét.
Az idei fesztivál a negyedik a sorban, s már ez alatt a pár év alatt is komoly rangot vívott ki magának. Rangot a filmes szakmában és rangot a közönség körében.
Az elmúlt három fesztiválon szereplő művek később más fesztiválokon közel 100 különféle díjat nyertek szerte a világban. Ez a régió egyetlen ilyen tematikájú rendezvénye, ahová idén már 104 országból érkezett nevezés. 1500 filmből válogathatták ki a legjobbakat a bírálóbizottság tagjai.
De talán még ennél is fontosabb, hogy évről évre mind többen kíváncsiak a vetítésekre és a kísérő rendezvényekre. A látogatók száma tavaly már megnégyszereződött az legelső esztendőhöz képest. Dicséretre méltó mindazok munkája, akik egy régi álomból, egy a magyar természetfilmes hagyományokra és kortárs lelkesedésre épülő filmszemle ötletéből ilyen rövid idő alatt ilyen magas presztízsű és színes programot hívtak életre.
Bízom benne, hogy az előbb országossá váló, mára pedig határon túli városokat is elérő vetítések révén a fesztivál hatósugara egyre nagyobb lesz, és ezzel arányosan nő a szemléletformáló képessége is. Tudjuk, a film páratlan eszköz a tudás átadására, az érzések közvetítésére, a valóság feltárására, és hogy általa hatni tudjunk egymásra.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ha környezeti fenntarthatóságról, természetvédelemről esik szó, különösen fontos a „szinte ott vagyunk”, mi is látjuk, mi is átéljük érzés. Mert minden, ami a környezetünkben történik, a közös földdel, a közös jövőnket érinti. Képletesen és valóságosan is mind „ott vagyunk”, ahol a műanyag elborítja az óceánt, ahol fajok pusztulnak ki, ahol felégetik az erdőt, ahol olvad a jégtábla a jegesmedve alól. Ott vagyunk, mert mindez sokszor bár a messzi távolban történik, mégis velünk történik. Ez az egymásrautaltság az, ami a képek és filmélmények segítségével még átélhetőbbé válik.
Szóljanak a képkockák a Cserhát dombjairól vagy Tasmania állatvilágáról, végső soron arról a közös életről szólnak, amelynek mind részesei vagyunk. Ezért is érdemes vigyáznunk rá!