Amikor elérkeztünk ahhoz az épülethez, ahol lengyel barátaink vártak bennünket, kiderült, hogy házigazdáinkat letartóztatták, és kérdéses volt, hogy egyáltalán lesz-e hol aludnunk. És aztán másnap elmentünk a misére. 1 millió ember volt ott. Viszonylag keveset értettünk, hiszen lengyelül folyt a szertartás, de módunk volt megfigyelni, hogy hogyan is alakul át a mise politikai demonstrációvá. Tanulságos volt látni, hogy hogyan csempészték be többszörös ellenőrzésen keresztül leleményes lengyel fiatalok a transzparenseket, és azokat a rudakat, amelyekre aztán ezeket a transzparenseket kifeszítették. Az egyik transzparens máig a szemem előtt van: a Szolidaritás jól ismert betűi, amire ráhajt, amin keresztülhajt egy tank. És ahogy a tank tiporja el a betűket, alatta vörös vércseppek jelennek meg.
Amikor vége lett a misének, a házigazdáink elmentek, hogy az emlékmű előtt leróják kegyeletüket. Mi már nem voltunk annyira bátrak, hogy velük tartsunk. Néhány óra múlva láthattuk, hogy mit jelent az, amikor a „Zamok” megmutatja erejét. A fiatalok, a házigazdáink kék-zöld foltokkal tarkítva érkeztek vissza, már ha egyáltalán visszaértek.
A mai találkozónkra készülve új információként szembesültem azzal, hogy Elnök úr is meglehetősen kalandos körülmények között érkezett meg a misére: úgy kellett becsempészni az oltár elé, hogy részt vehessen II. János Pál pápa gdanski miséjén. Néhány száz méterre voltunk egymástól Elnök úr, és azt gondolom, hogy Ön, Elnök úr nem gondolta, hogy bő három és fél esztendő múlva Lengyelország szabadon választott elnöke lesz.
Én pedig végképp nem gondoltam, hogy Magyarország köztársasági elnökeként 27 év elteltével a Szolidaritás legendás vezetőjét, a Nobel-békedíjas politikust, Lengyelország egykori köztársasági elnökét köszönthetem itt a Sándor-palotában.
Isten hozta Elnök úr, és Isten éltesse!
(Szerkesztett változat.)
