Miniszterelnök Úr!
Házelnök Úr!
Tisztelt Kitüntetettek!
Hölgyeim és Uraim!
85 évvel ezelőtt egy akkor mindössze 29 esztendős kutató először írt le egy nagyon fontos élettani jelenséget. Megfigyelését 1936-ban a világ egyik vezető tudományos folyóiratában tárta a nyilvánosság elé. Azt állította, hogy a különféle káros külső hatásokra és nehézségekre az emberi szervezet hasonló módon válaszol.
Írásával valósággal berobbant a világ tudományos közéletébe. Nagyon sokan idézték, munkája ezernyi további kutatást eredményezett. A jelenségnek nevet is adott, amely – sok más tudományos felfedezéstől eltérően – hamarosan a mindennapokban is fogalommá vált. A tudóst Selye Jánosnak hívták. Magyar volt, a Monarchia korának gyermeke, de egész életében – kanadai kutatóként – is büszke származására, anyanyelvére.
A fogalom, amit megismertetett a világgal: a stressz.
Selye János tételmondata a stressz leküzdéséről így szólt: „Az életben maradás két lehetséges útja a harc és az alkalmazkodás.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Harcolni, alkalmazkodni, életben maradni. Minden történelmi korban emberi mivoltunkhoz tartozó feladat ez. Egyénnek és közösségnek egyaránt.
Harcolni értékeinkért, szabadságunkért, nemzeti hagyományaink megőrzéséért.
Alkalmazkodni a társadalmi, gazdasági, politikai kihívásokhoz.
Harmóniában élni a teremtett világgal.
Az elmúlt több mint másfél esztendőben a harc és alkalmazkodás új értelmet kapott az életünkben. A világjárvány brutális erővel figyelmeztetett – és figyelmeztet – minket ma is arra, hogy miként kell újból és újból alkalmazkodnunk a megváltozott körülményekhez. Hogy az alapvető életfeltételekért, mindennapi biztonságunkért is meg kell harcolnunk. A stressz pusztító jelenségeit – magunkban és másokon is – sokszor érezhettük.
Tisztelt Díjazottjaink!
A mai napon átnyújtandó díjakat hagyományosan március 15-én szoktuk átadni – alkalmazkodás szülte időpont ez a mostani.
A tavalyi esztendő után ismét különleges az időpont, és ezért kicsit rendkívüli a köszöntés is. Miközben ma köszönetet mondunk, az nemcsak a kötelező tisztelet szava, hanem a mélyről fakadó háláé is. A folyamatos jelenlétért, a töretlenül végzett kutatásokért, az örökké keresett új megoldásokért, minden pontos megfigyelésért. Minden céltudatos döntésért, minden vigasztaló szóért, minden erőt adó prédikációért.
Hála a karanténkoncertekért, a letölthető színházi előadásokért. A menedéket nyújtó épületekért, a napi stresszből kikapcsoló filmekért, művészi produkciókért. A laborban, a próbateremben, a színpadon, a tanteremben, a műhelyben, az előadóban, a múzeumban, a levéltárban, az íróasztal mögött és a számítógép előtt – a járvány szülte kényszerű alkalmazkodás magányában – töltött alkotó percekért. Hála a lelket gyógyító könyvekért, a testet gyógyító orvosokért. A felfoghatatlan gyorsasággal kifejlesztett vakcinákért és az azokat beadó kezekért.
Selye János szerint az egészséges embernek szüksége van rövid- és hosszú távú célokra. Az alkotás nehézségeire éppúgy, mint az eredmény feletti büszkeségre. Az ő szavaival: ez a „magvető igyekvő fáradsága és az arató öröme”.
Az elmúlt hónapokban gyakran tűnt úgy, hogy kevesebb alkalom jut magot vetni, és még kevesebb örülni az aratásnak. Sokan és sokszor az idő és a körülmények foglyának éreztük magunkat. Munkánkban, mozgásunkban korlátozva mintha egy időre elvesztettük volna a jövő formálásának képességét.
De épp a kimagasló teljesítmények, a kultúra, a tudomány eredményei, a közösségért végzett megannyi szolgálat, a művészek, a kutatók munkája mutatta meg, hogy ez nincs így. Hogy az ember legszebb nemes vállalásai – témájuktól, szakterületüktől függetlenül – a küzdelmes koroknak is értelmet adnak. Hogy a helytállás módjai sokfélék.
Akik ma a nemzet megbecsülését jelképező díjakat átveszik, napi feladataikban, személyes indíttatásukban, egyéniségükben rendkívül sokfélék. De valamiben mégiscsak hasonlítanak egymásra. Elég bátrak, bölcsek, elszántak, erősek és főleg türelmesek ahhoz, hogy újra és újra magot vessenek. A fáradságot nem sajnálják érte, a csalódásokat elviselik, a reményt el nem veszítik.
Cserébe győzelmet, növekedést, új ismereteket, felemelő pillanatokat, fejlődést, haladást, sikert aratnak. Művészetpedagógiában, közösségteremtésben, virtuóz hangszeres zenében, fesztivál- és kiállításszervezésben. Sikereket érnek el az agrár-közgazdaságtan, a növénynemesítés, a művészettörténet-kutatás, a csontritkulás és a kardiológiai betegségek gyógyítása, a fényterápia, a gyógyszerkutatás, a fehérjekémia területén vagy épp a középkori történelem írott forrásainak megismertetésében.
A befektetett munka, az alkotás olykor gyötrelemmel vegyes öröme csak az övék. De a dicsőségben, az eredményben, az aratásban mindannyiunkat részesítenek. Rövid- és hosszú távú célokat adnak egy egész közösségnek.
Tisztelt Kitüntetettek!
A magyar nemzet nevében megköszönöm, hogy tudásukkal, tehetségükkel, szorgalmukkal a békés és kevésbé békés mindennapjainkban is velünk vannak, hogy segítenek. Segítenek magot vetni és aratni. Harcolni. Alkalmazkodni. A nemzetnek életben maradni.
Köszönet érte!