Tisztelt Díjazottak!
Nagy történelmi fordulatból egy emberöltő alatt legtöbbször csak egy, ha akad. De dolgozni, a ránk szabott munkát elvégezni, világraszólót alkotni,a saját talentumokból a közös perselybe dobni békeidőben sem kisebb kihívás. Ez köti össze történelmünk ünnepelt eseményét a mindenkori emberi teljesítmény legjavával.
Ma is csupa olyan életművet, olyan munkát, kiteljesített tehetséget, jelentős eredményt, sok évtizedes pályafutást, megérdemelt sikert méltatunk, amelyen „megáll a világ szeme” és a mi tekintetünk.
Így áll meg napról napra a figyelmünk a rangos nemzetközi lapokban megjelenő tanulmányokon, a magyar orvosok világsikeréről szóló híreken, a régmúlt felszínre hozott emlékein, vagy egy innovatív épületen. Egy új kötet lapjain, egy drámai pillanaton, egy dallammal újjászülető verssoron, a hangversenyteremben kirobbanó virtuozitáson. Egy irgalmas cselekedeten, egy megtartó közösségen. Egy művészi látomáson, a megtalált igazságon, egy iskolateremtő gondolaton.
És nagyon jó kimondani, hogy mindez magyar emberek munkáját, az Önök munkáját dicséri! Az Önök teljesítménye ugyanúgy gazdagítja az életünket, mint a történelmi hőstettek, az emlékké nemesült áldozatok. Önök pontosan úgy tanítanak, gyógyítanak, fejlesztenek, szolgálnak, gyönyörködtetnek, kutatnak, szerveznek, szerkesztenek, ahogy tették ezt mindig a legjobbak.
Közülünk.
Velünk.
Nekünk.
Értünk.
Március 15-én úgy éreztük, hogy a járvány megrövidített minket egy ünneppel. Akkor még csak közzétenni tudtuk a díjazottak nevét, ma pedig, újabb nemzeti ünnepünk küszöbén, kalapot is emelünk az Önök teljesítménye előtt. Hamarosan újra és újra elhangzik majd a díjakat odaítélő határozat törvényi passzusa, amely így kezdődik: „Magyarország számára kivételesen értékes…”.
Ami e szavak után jön, az mind-mind személyes érdem. Az érdem személyes, de a gyarapodás a közösségé. Érdemből értékké nem a törvény betűje teszi, hanem a közösség. A közösség, amely most hálát mond mindazért, amit Önök az elmúlt években alkottak.
Köszönet érte!
