Miniszterelnök Úr!
Házelnök Úr!
Tisztelt Kitüntetettek!
Minden magyar ember, még a gyermekek is tudják, mi zajlott Pesten és Budán 1848. március 15-én. Annak a napnak minden mozzanatából, még a szemerkélő esőből is történelem lett.
1848. augusztus 19-ét közel sem őrzi ilyen erős nemzeti emlékezet. Ami márciusban a „talpra magyar” sürgető jelszava volt, az az utána jövő hetekben, hónapokban hosszú, küzdelmes munka. És az efféle, szívós munka ritkán kap a forradalmakhoz mérhető figyelmet.
Pedig augusztusban már fegyverrel kellett védeni Magyarország önállóságát, ezért az Oszággyűlésben a képviselők a haderőről készültek dönteni. 172 esztendővel ezelőtt, éppen ezen a napon a nagy horderejű vitában Kossuth az önálló, magyar honvédelem fontossága mellett érvelve arról beszélt,hogy köteles áldozatot hozni a hazáért „minden ember, kinek izmában erő van”.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A sors különös, drámai fordulata, hogy a mai díjátadót nem a megszokott napon, március 15-én tartjuk. Hónapok teltek el előző nemzeti ünnepünk óta. És immáron itt állunk, a következőnek a küszöbén.
Az elmúlt hónapok nekünk nemcsak az átélt nehézségek miatt fontosak, de alkalmasak arra is, hogy kicsit másként gondoljunk mindarra, amit különben rendre március 15-én szoktunk ünnepelni. Hogy ne csak egyetlen napra figyeljünk. Hogy rácsodálkozzunk 1848–49 hatalmas teljesítményére, amely mindig több volt, mint hangzatos kiáltványok, pompás kokárdák, vagy esőcseppek Kossuth kalapján. Hogy Petőfit ne csak ott lássuk – a Múzeumkert lépcsőjén –, ahová a minket tanítók – a valósággal némileg hadilábon állva – egykor odaképzelték.
Hogy meghalljuk a hónapokkal később is megszólaló Petőfit. Például egy a maihoz hasonló nyári napon, amikor az új nemzetgyűlés jelképes küszöbére állva ezt üzente az új törvényhozóknak:
„Legyen munkátok oly nagy, oly szerencsés,
Hogy bámultában, majd ha látni fogják,
Megálljon rajta a világ szeme”
Itt, a Parlament pompás falai között ma nehéz elképzelni, hogy az a bizonyos jelképes „küszöb”, ahol Petőfi egykor szerette volna egy pillanatra megállítani a befelé igyekvőket, egy koncert- és bálterem ajtajához tartozott. Mert hát Magyarországnak 1848 nyarán előbb volt országgyűlése Pesten, mint alkalmas, méltó épülete hozzá.
De bármilyen volt is a kulissza, azon a napon először történt meg, hogy a magyar országgyűlés küszöbét nem a megszokott rendi küldöttek lépték át. Hanem választott képviselők. Azon a nyáron a megszerzett önrendelkezés és az áprilisi törvények jegyében először tartottak választásokat Magyarországon. Ennek a történelmi pillanatnak, az első nemzetgyűlésnek szólt Petőfi buzgó, költői kívánsága. Legyen munkátok oly nagy, hogy megálljon rajta a világ szeme.
Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy 1848–49 nemcsak lelkesítő, felszabadító forradalom, majd sok áldozatot követelő szabadságharc volt, hanem sokak – nagyon sokak – elszánt, odaadó, verejtékes – ma már talán csak a történészek számára észrevehető − munkája.
Pedig 1848–49 hősei között ott vannak mindazok, akik az új országgyűlésben megalkották a nemzeti önállóság törvényeit. Akik nagyon rövid idő alatt a semmiből vadonatúj közigazgatást hívtak életre, nemzeti honvédsereget állítottak fel. Akik saját közoktatást szerveztek, utakat építettek.
1848–49 története csordultig teli olyan emberi teljesítményekkel, amelyeken, még ennyi idő távlatából is, megállhat „a világ szeme”.
És emberekkel, akik becsületes, elsőrangú munkával tették a dolgukat. De! Emlegetjük-e manapság őket a politikusok és hadvezérek társaságában?
A tisztviselőket, akik példátlan bravúrral 5 nap alatt Pestről Debrecenbe költöztetik az ország legfontosabb intézményeit.
A tábornokot, aki nem a csatában tűnik ki, hanem az utánpótlás, a katonák ellátásának heroikus megszervezésében. Répásy Mihályt.
A levéltárost, aki szorgalmas előrelátással gyűjti, őrzi Kossuth levelezését, rendezi iratait. Vörös Antalt.
Emlegetjük-e a sebészorvost, aki műtéti vívmányaival sietteti a sérült honvédek gyógyulását? Schöpf-Merei Ágostot.
Az öntőmestert, aki a műhelyét állítja a szabadságharc szolgálatába. Ganz Ábrahámot.
A mérnököt, aki hidat ver, várat erősít. Asbóth Sándort.
Vagy Halászy Károlyt, a tanítót, aki halálával a legszentebb hazaszeretetből ad örök példát diákjainak.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A magyar történelem egyik csodája, hogy a közös cél különleges rangra emelte a közös munkát. Megalkotni az új hazát, megteremteni annak szabad életét, önálló mindennapjait. Ezért lehetett az 1848–49-ben életre kelt, modern, polgári Magyarország a nemzet hatalmas, tiszteletet érdemlő és bámulatra méltó, közös alkotása. Amely legfőbb vívmányaiban túlélte még a szabadságharc végzetes kimenetelét is.
1848–49 minden tenni akaró nemzedéknek később is mindig példa és kapaszkodó volt. 30 esztendővel ezelőtt, amikor a régóta várt, demokratikus választás küszöbén az ország függetlenségét, önálló életét kellett megteremtenünk, nekünk is mintául, követendő például szolgált.
