„…a világon semmiféle tehetség el nem vész. Nem olyan bolond a természet, hogy hiába teremtsen erőket. Amit teremt, azért teremti, hogy hasznát vegye.”
A költő, aki e sorokat papírra vetette, jól tudta, hogy a tehetség, amely megadatott, még csak a kezdet. Olyan istenáldotta adomány, amelyet ki kell bontakoztatni, hogy mások hasznára váljon.
Ezért is biztatta barátját, aki kevésbé hitt a saját képességeiben, hogy tehetsége küldetés, és nem foszthatja meg tőle a közösséget, amelybe született.
Miniszterelnök Úr!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Tisztelt Kitüntetettek!
Aligha akad jobb barát annál, mint aki munkára sarkallja az embert. Petőfi Sándor ilyen barátja volt Arany Jánosnak. A forradalom költője és a Toldi írója előbb ismerte egymás műveit, mint egymást személyesen. A tehetség iránti tisztelet tette őket – kezdetben még ismeretlenül is – levelezőtársakká. És a rokonlelkűség az első tollvonástól igaz, őszinte barátokká. Két eltérő temperamentum, két alkotó ember így lettek egymás ihletőivé.
„…a világon semmiféle tehetség el nem vész. Nem olyan bolond a természet, hogy hiába teremtsen erőket. Amit teremt, azért teremti, hogy hasznát vegye.”
Petőfi gondolatát folytatva: a tehetség sosem önmagáért való. Az igazi kiválóság gyötrődése, tépelődése, alkotó küzdelme ugyan mindig személyes, eredménye, öröme azonban már nemcsak az övé, hanem a közösségé is.
Teljesítményének mércéje pedig egyetemes.
Éppen ezért – hagyományosan március 15-én – köszönetet kell mondanunk mindazoknak, akik egyetemes mércével is kiváló munkát végeztek. Eredményeikkel örömöt, teljesítményükkel büszkeséget okoztak mindannyiunknak.
Közéletünk szép hagyománya, hogy a tudományban, a művészetekben, a közéletben elért kiemelkedő személyes teljesítmények legmagasabb rangú elismerése épp arra a napra esik, amely a magyarság egyik legszebb közös teljesítményének, 1848. március 15-ének állít emléket több mint másfél évszázada.
A szívünk fölé kitűzött kokárda 168 éve ugyanazt jelképezi. A szabadság, a függetlenség, a polgárosodás iránti vágyat.
Jókai Mór – már bölcs írófejedelemként – a 48-as eseményekben nemcsak az első nap fellángolását méltatta. „Magyarországot megalkotni jöttünk” – mondotta 50 év után visszaemlékezve.
Az a nemzedék a reformkortól a kiegyezésig egy új hazát alkotott, ismét Jókait idézve: „mely szebb a réginél”. Egy új hazát, mely a középkorias hűbéri viszonyok közül a polgári fejlődés útjára lépett.
Tisztelt Kitüntetettek!
Az 1990-es rendszerváltó nemzedék bátran választhatta volna iránytűnek Jókai mondatát: „Magyarországot megalkotni jöttünk.”
És nemcsak közjogi értelemben. Hogy a mai Magyarország kevéssé hasonlít ’90 előtti önmagára, az a ma kitüntetett tudósoknak, orvosoknak, egyetemi tanároknak, művészeknek, a lelkünk nyugalma felett őrködőknek, a közintézményekben tevékenykedőknek, a gazdasági élet vezetőinek is köszönhető.
Ma a nemzet fejezi ki elismerését Önöknek, amiért művészetükkel, eredményeikkel, kíváncsi természetükkel, a minőség kérlelhetetlen képviseletével, értékrendjükkel, kreativitásukkal, emberségükkel és tehetségükkel segítik az új Magyarországot megalkotni.
Köszönjük, hogy helyettünk is kérdeznek, hogy sikerre váltják tehetségüket. Köszönjük, hogy keresik az igazságot, szolgálják az életet, hogy segítik az elesetteket, a betegeket, gondozzák a lelkünket, hogy nevelik a következő nemzedéket, fenntarthatóvá teszik a jövőt. Köszönjük, hogy jó példát mutatnak.
Tisztelt Kitüntetettek!
Biztatva Önöket a további munkára, az újabb sikerek elérésére, a mai napon a magyar nemzet nevében talán egyetlen szót is elég lett volna mondanom: köszönöm!