Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az összetartozás először a lelkekben születik meg. Jól tudta ezt bölcs elődöm, Mádl Ferenc elnök úr, amikor megteremtette az ádventi találkozás hagyományát.
Az ádventi várakozás életünk fontos pillanatára irányítja figyelmünket: a születésre. Karácsonyunk egyik legszebb és legszentebb titka ez, mert a születés új fényt hoz életünkbe, és ez a fény egyetlen dologra figyelmeztet.
Arra, hogy életünk olyan ajándék, amelynek minden pillanata fontos.
Azt üzeni: legyünk bár különbözőek születésünk szerint, sokszínűek kultúránk szerint, mégis elválaszthatatlanul együvé tartozunk. Egyazon ország egyenrangú polgárai, egyazon nemzet egyenjogú honfitársai vagyunk. Azé az összetartozó, minden belső tagoltságában, minden kulturális sokféleségében is mindenkor egymásra utalt politikai közösségé, amelyet együtt alakítunk nemzetté. Azzá a magyar nemzetté, amelyet ezredéves hagyomány köt Európához.
Mit is jelent ez?
Mindenekelőtt azt, hogy összetartozunk jóban és rosszban. Minden helyzetben csak hazánk, Magyarország javát szolgálva boldogulhatunk, mert ha nem így tennénk, nagy kárt okoznánk önmagunknak. Mert az összetartozás nem szavak kérdése.
Az összetartozás először a lelkekben születik meg.
A közösségvállalás minden helyzetben cselekvést és példamutatást igényel. Azokban a nehéz helyzetekben is, amikor hazafiként kell példát mutatni, mert bizony a példamutatás gyakorta a nehezebb út választását jelenti, miként Zrínyi, Lázár Vilmos vagy éppen Herman Ottó példája mutatja, s velük együtt mindazoké a jeles magyaroké, akiknek nevét egy mégoly hosszú köszöntőben sem lehetne hiánytalanul felsorolni.
Hogy mi mindent is jelent ez, azt talán József Attila sorainál egyszerűbben és maradandóbban semmi sem képes visszaadni.
„Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel – mai magyarok!”
Magam is így gondolom.
Ezért is fontos számomra, hogy ezúttal Önöknek személyesen is elmondjam, amit alkotmányos feladatomból adódóan már megválasztásomkor is megfogalmaztam. Talán emlékeznek rá:
Szólítom nemzeti kisebbségeink tagjait, és azt üzenem nekik, biztos vagyok abban, hogy saját identitásuk megőrzése olyan teljesítmény, amely magyarságukat is erősíti.
Igen. Magyarország számít Önökre. Az Önök teljesítményére, arra a semmi mással nem helyettesíthető hozzáadott értékre, amivel az Önök képviselte nemzeti kisebbségek tagjai egész magyar nemzetünket gyarapítják.
Vigyázzanak a kincsre, és gyarapítsák éppen úgy, ahogy eddig is tették.
Mert most „ez a mi munkánk; és nem is kevés.”
Köszönöm, hogy elfogadták meghívásomat. Isten hozta Önöket a Sándor-palotában!
Szerkesztett változat.