Excellenciás Érsek Úr és Püspök Urak,
Főtisztelendő és Főtiszteletű Urak,
Tisztelt Házelnök Úr, Miniszter Urak!
A Pannonhalmi Bencés Főapátság ebédlője ablakfülkéiben, a nagyszabású barokk freskók között megbújik néhány kisebb méretű, különleges falkép. A díszes keretek szimbolikus ábrázolásokat fognak körbe. Rajtuk rövid szállóigék, tanítások, frappáns feliratok.
Közülük az egyiken egy kulcskarika látszik különféle nagyságú és formájú kulcsokkal. A felirat pedig így szól: „Non omnia possumus omnes” – vagyis nem tudhatunk mindannyian mindent. Kissé tágabban értelmezve: nem vagyunk mindannyian mindenre alkalmasak.
Kedves Vendégeink!
A pannonhalmi falra festett bölcsesség arra emlékezteti az ottani bencéseket, hogy sokfélék az utunkba kerülő korlátok, a leküzdendő akadályok. Ahogy sokfélék a képességek, a talentumok és a lehetőségek is. De épp ebben a többféleségben lehet egy közösség megtartó ereje.
Valahogy így vagyunk támaszai egymásnak mi, magyarok is szerte a világban. Sokféle tudással az életről, több száz éves tapasztalattal a megmaradásról. Sokféle nehézséggel, sokféle örökséggel. Ezt az egymásra való „rászorultságot” még hatványozottabban érezzük, amióta a világjárvánnyal vagyunk kénytelenek együtt élni.
Már a kezdet kezdetén világos volt, hogy olyan jelenségnek lettünk részesei, amiből csak nagy küzdelmek és veszteségek árán, lassan tudunk kikeveredni. Ferenc pápának egy, még tavaly tavasszal, a járvány első időszakában elhangzott mondatát idézem: „Senki sem menekülhet meg önmagában.”
A Szentatya gondolatát folytatva, mi, magyarok – határon innen és túl – nem boldogulhatunk, növekedhetünk, gyarapodhatunk, nem lehetünk erősek egymás nélkül.
Tisztelt Vendégeink!
A mai találkozónk – az én számomra – a búcsú ideje is. Így aztán az én személyes hálám nemcsak az elmúlt évnek, hanem az elmúlt tíz esztendőnek egyaránt szól. Hálás vagyok valamennyi találkozásunkért.
Itt, a közös adventi asztal körül, és bárhol a szomszédságban vagy a távolban, ahol magyarok között lehettem, magyarokkal beszélgethettem, magyar közösségekkel ünnepelhettem. Csíksomlyótól Münchenig, Karancstól Los Angelesig, Melbourne-től Borsiig. Hálás vagyok a fogadtatásért, a jó tanácsért, a testvéri gesztusokért, a mindenkori őszinteségért.
Amikor három esztendeje Lészpeden, a moldvai csángók között jártam, azzal a zavarba ejtő mondattal köszöntöttek, hogy már 400 éve várnak rám. Rám, pontosabban eleinte a királyra, azután pedig a mindenkori köztársasági elnökre.
A moldvai csángómagyar közösség vezetője akkor úgy fogalmazott, hogy az anyaország figyelme, a köztársasági elnök látogatása nekik azt jelenti, hogy – idézem –: „Mi is fontosak vagyunk”.
Erre emlékezve kívánom, hogy ünnepen innen és túl, határon innen és túl, és természetesen járványon innen és túl, mindig legyen gondunk egymásra, maradjunk meg testvéri közösségnek – ahogy Nizianzi I. Szent Gergely mondta: „egyikünk sem él önmagának, mindnyájan másokért vagyunk.”