„… az első, amit nekem meg kellett tanulnom (azon kívül, hogy így hívnak, itt lakom, ki az apám, anyám), az, hogy debreceni vagyok.
Debreceni polgár.”
Főtiszteletű Püspök Úr, Rektor Úr, Polgármester Úr!
Tisztelt Tanárok, Nevelők, Diákok!
Kedves Vendégek!
A 100 éve született Szabó Magda egy interjúban mesélt arról, milyen volt számára debreceninek születni. Debreceniként élni, és egy életre büszke debreceni polgárnak maradni. Az írónőt szülei arra is megtanították, hogy ez a büszkeség nem holmi öncélú kivagyiság, hanem emberi tartás, őszinte és mély ragaszkodás.
Szabó Magda úgy érezte, hogy a régi debreceniek elsősorban cselekvő hűséget hagytak neki örökül. Annak tudatát, hogy bármit tesz, bárhová veti a sors, személyes életével, döntéseivel mindig a várost, az eredendő közösséget szolgálja tovább. Szabó Magda hitte: „Ahhoz, hogy a haza megmaradjon, ennek a kis közösségnek is fenn kell maradnia…”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A debreceni református diákok és tanáraik immáron hosszú nemzedékek óta alkotnak közösséget.
Az intézmény történetében bőséggel sorjáznak a jól ismert nevek. Hogy csak irodalomunk debreceni kollégistáit emlegessük, és azok közül is a legnevesebbeket: Ady Endre, Arany János, Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály, Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc, Móricz Zsigmond, Pálóczi Horváth Ádám, Sarkadi Imre, Sánta Ferenc, Szabó Lőrinc, Szenczi Molnár Albert.
De milyen is volt egy kollégiumi polgár?
Más-más századok gyermeke, akit szülőfaluja, nemes támogatója vagy egy nagylelkű céh küldött tanulni. Egy közösség, egy évfolyam, egy tanulócsoport, önképzőkör vagy diákegyesület tagja, egy pontosan szabályozott, mégis nagy önállóságot adó világban.
Ha lelkészi pályára készült, hosszú dolmányán tógát viselt. De lehetett a diáktársadalom tisztviselője − a rendre felügyelő oeconomus, vagy a kenyérsüttetést intéző preabitor. Persze csak akkor, ha teljesítette az ősi követelményt, hogy egy rangra emelt diák legyen „okos, tudós, józan, jámbor, kipróbált hitű, erkölcsű és életű”. Tanáraitól a református pedagógia gyümölcseit kapta: hitet, műveltséget, hazafiságot, nemzeti összetartozást.
Ez a diák olykor lázadt, néha bajba került. Amikor hibázott, a diákság saját törvényszéke előtt kellett számot adnia tetteiről. Olykor vándorbotot ragadott, mert a közösség, amely tanulni küldte, arra volt kíváncsi, amit egy diák csak Európa más tájain ismerhetett meg. Ő pedig ment – Wittenbergbe, Krakkóba, Zürichbe, Heidelbergbe, Genfbe, Londonba −, hogy hazahozza az új tudás kincseit.
Könyvekben, de néha a könyveknél is hathatósabb „anyagban” hozta: saját megerősödött hitében, kinyílt értelmében, tudássá formált ismereteiben. A kollégiumi polgár számára minden tiszteletre méltó történelmi örökség mellett nemzedékének jövője volt a legbecsesebb. Az a cél vezette, hogy olyan bölcsességre tegyen szert, amely eligazítja őt evilági hivatásában is, és végső soron az üdvösségre vezet.
Tisztelt Ünneplő Közösség!
A Debreceni Református Kollégium imádságos és munkálkodó mindennapjaival a Kárpát-medence református egyházának bástyája, a magyar anyanyelvi művelődés forrásvidéke, a hit és a tudomány otthona, a nemzet megmaradásának fontos záloga. Az elmúlt közel öt évszázadon át hűséges polgárokat adott a hazának.
Schola Nostra.
Ahogy Huszár Gál hívta: „Magyarországnak és Erdélyországnak világosító lámpása”.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Amikor öt esztendővel ezelőtt itt jártam, a Kollégium 475. születésnapjára készült. Az azóta eltelt időben örömteli módon kívül-belül megújulhattak az intézmény épületei: a zajos diákéletet és az elcsendesedést szolgáló terek. Az iménti beszámoló meglehetősen részletesen ismertette a munkálatokat. Én egy rövidebb visszaemlékezést állítottam össze. Ismétlés a tudás anyja, ha lesz benne ismétlés, kérem, nézzék el nekem.
