Tudjuk, a reformáció megjelenése megosztotta az akkori Európát. A hit szabadságharca mindenfelé súlyos áldozatokat követelt. Ez a harc Magyarországon összeforrt a nemzet szabadságküzdelmeivel. Így került a reformáció genfi emlékművére egyetlen magyarként Bocskai István.
A megerősíttetett hit erősebb kötelékkel kötött az egyház közösségébe, így aztán a nemzet közösségébe is. A századok során így lett a reformáció nemcsak része a magyar nemzet életének, hanem nemzettudatának, magyarságtudatának támasza is.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Aki manapság Budapesten a Kálvin Jánosról elnevezett tér környékén jár és a lába elé néz, fontos igazságokba botlik. Egyre többeket látni arrafelé, akiknek feltűnik a változás, és a nagy sietség közben is meg-megállnak, kíváncsian a földet nézik. A reformáció ötszázadik évfordulója alkalmából ugyanis a téren és a környező utcák tér felőli végén a burkolati kövek egy részét kicserélték.
A 95 darab különleges térkövön kétszer kilencvenöt idézet olvasható. Valamennyi feliratos kövön egy magyar és egy más nemzetiségű szerzőtől származó gondolatok: valamiképpen mind a reformációhoz kapcsolódva.
Az egyik ilyen felületen Móricz Zsigmond kőbe vésett szavai köszönnek ránk: „A magyar nemzet lelkének megnyilatkozását kerestem s találtam meg a magyar kálvinizmusban. Számomra a magyar kálvinistaság azt jelentette: talpig embernek lenni. (…) Nekem a kálvinizmus a dolgok gyökeréig menő egyenességet s a szabad szót jelentette.”
Móricz otthon, a végtelen szegénységben és szülei dolgos, szorgalmas egyszerűségében tapasztalta meg először, hogy milyen útravalót ad valakinek a hite.
De idézhetnénk a kétszáz éve született Arany Jánost is: „…az ének és a Szentírás vonzóbb helyei lettek első tápjai gyönge lelkemnek, s a kis bogárhátú viskó szentegyház vala, hol fülem soha egy trágár szót nem hallott.”
Arany számára a család vallása életszabály volt. Ebbe kapaszkodva tudott visszautasítani minden aljasságot, és dolgozni örökké szerényen, tisztességgel, kötelességtudón.
Arany János költészete és puritán munkaalázata. Ady Endre perlekedő hangja. Kölcsey nemzetféltése. Ravasz László teológiája. Szenczi Molnár Albert zsoltáros szava. Karácsony Sándor lélekkel teli pedagógiája. Bibó István politikai filozófiája. Bethlen Gábor fejedelemi bölcsessége. Makkai Sándor prédikátorsága. A Bolyaiak tudománya.
Hosszan sorolhatnánk a neveket, és még a töredéke sem lenne ötszáz év minden nemzet- és közösségépítő hűségének, ragaszkodásának, hősiességének, emberi nagyságának. Nem a hitük tette naggyá őket, de a hitük nélkül a tőlük kapott örökségünk másmilyen lenne.
Ahogy másmilyen lenne azok nélkül a „talpig emberek” nélkül is, akiknek a nevét nem őrzi az emlékezet. Pedig otthonuk „szentegyház vala”, és csöndes békességgel, hírnév és dicsőség nélkül Arany Jánosokat, Móricz Zsigmondokat, vagy csak egyszerűen becsületes, igaz embereket neveltek a hazának.
Ha rájuk, mindannyiukra gondolva újra feltesszük a kérdést ezen a különleges ünnepen, hogy vajon mi a legnagyobb kincs, amit a reformáció a magyar nemzetnek adhatott, a válasz is sokkal könnyebb már. Anyanyelv, zsoltárok, magyarságtudat − mindez a kultúránkba ivódott, a közös életünkbe épült, hozzánk tartozó érték.
De a legnagyobb jó, amit kaptunk, az nem más, mint a református magyar ember.
A reformáció 500. és a Második Helvét Hitvallás elfogadásának 450. esztendejében a Gondviselő áldását kérem a Zsinat munkájára és az újabb századokra.
Soli Deo Gloria! Egyedül Istené a dicsőség!
