Tisztelt Olimpikonok,
tisztelt Magyar Csapat!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A hó és a jég könnyen megtréfálja az embert.
Kit így, kit úgy.
Sallay András világbajnok, olimpiai ezüstérmes jégtáncosunk egy interjúban egyszer arról mesélt, hogy Regőczy Krisztinával együtt, még pályafutásuk kezdetén, milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük.
Nyitott pálya. Nem mindig tökéletes jégfelület. Kiszámíthatatlan időjárás. A pályát időnként ellepő hó.
„…bizony akkor nekünk is lapátolással kezdődött az edzés” – emlékezett az olimpiai ezüstérmes jégtáncos.
Ma már méltóbbak a körülmények. Aki tehetséggel van megáldva, és szorgalommal dolgozik a sikerért, ma már egészen más feltételek mellett készülhet a téli olimpiákon való méltó szereplésre.
De az elődök példáját érdemes ma is emlékezetünkben tartani. Hiszen Magyarország téli olimpiai érmeit és 12 pontszerző helyét csupa csodálatra méltó hazai bajnok szerezte. Szorgalmas, kitartó, türelmes, bátor, küzdeni tudó, leleményes, becsületes sportemberek.
Pályafutásuk során mindannyian megküzdöttek szeretett sportáguk viszontagságaival. De hitték, hogy egy magyar korcsolyázónak, egy magyar síelőnek is van keresnivalója a világversenyeken. Az első magyar téli olimpikonok még saját maguknak építettek síugró sáncot!
Sokuknak volt nyári sportja is, és abban kimagasló versenyeredménye. De nehézséget nemcsak a pályák és eszközök hiánya okozott akkoriban.
Amikor először rendeztek téli játékokat Európán kívül, a Rotter Emília – Szollás László műkorcsolyapárosunk számára a tengerentúli utazás elérhetetlen vállalkozásnak tűnt. A Lake Placidbe szóló jegyet 1932-ben végül a közönség támogatásával válthatták meg. Közadakozásból tudtak útra kelni. És hazánk első téli dobogós helyezéséig, a bronzéremig meg sem álltak.
Ők már akkor bebizonyították, hogy az olimpiák különlegessége nem pusztán abban áll, hogy csak négyévente rendezik meg őket. Hanem abban is, hogy egy nemzet szurkol és aggódik minden olimpikonért.
Mint ahogy most aggódunk Miklós Editért. Mielőbbi gyógyulást, felépülést és mihamarabbi visszatérést kívánunk neki!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
„…azt hittem, az út egyenes lesz” – idézte fel egyszer Balczó András élete első olimpiáját, ahol 22 évesen indult. „Azt éreztem, mindenkinek futok”.
Örült a csapataranynak, de az egyéni negyedik helyével csalódott volt. 12 évnek kellett eltelnie, hogy 1972-ben Balczó András egyéni olimpiai aranyérmet szerezzen.
Tisztelt Olimpikonok!
A magyar téli olimpiai érmek „átlagéletkora” több mint 67 év, és a legutolsó is immáron 38 esztendős. Bízunk benne, hogy az elmúlt időkben dicső eredményeket elérő gyorskorcsolyázóink révén idén nemcsak élményekben gazdagodunk, de érmekben is megfiatalodhatunk.
Az elmúlt három év eredményei alapján a bizakodásra jó okunk van, hiszen a legutóbbi három világbajnokságon és négy Európa-bajnokságon összesen 25 érmet szereztek sportolóink.
Bárhogy is alakul, nekik és a magyar csapat minden egyes tagjának kívánom, hogy érezzék – ismét Balczó Andrást idézve –:„mindenkiért futnak, az itthoniakért is küzdenek.
Mindannyiuknak szól őszinte biztatásunk: hajrá, magyarok!